Van az a (nyomasztó) érzés, hogy minden körbeér. A szavak is körbeérnek egyszer. Elindulnak, mintha világokat szelnének át, ismeretlen, elképzelhetetlen területeket, azután önmagukba fordulnának végül. Léphetünk-e kétszer ugyanabba a szóba?
Talán a címadás. A frappáns, egy-, legföljebb kétszavas címek, amelyeket úgy kedvelek (még ha pont nem is sikerül ilyen címeket adnom, mert a cím az nem kitalálás, minthogy semmi sem az igazán).
A cím, amivel felcímkézzük a dolgokat, mindjárt úgy tűnik tőlük, hogy valamiféle rend van. Hogy valamiféle rend egyáltalán lehetséges. Az életemet szeretném könyvekre osztani.
És akkor egyszer csak eszébe jut a terasz, ahol tavasztól őszig lehetett tanulni, Emi néni, szolfézsórák, a kertben tekergő öreg fák, nagy lombok, dús növényzet, csönd vagy aligzaj. Benne furulyaszó, skálák, terc, nagyszekund, koppantások, egy triangulum hangja. Nevetés. Az a kert már nincs meg, azokat a fákat kivágták, az öreg házat felújították, szürkére vakolták fehér szegélyekkel. Tehát visszamenni nem lehet.

főnév
(A magyar nyelv értelmező szótára)
És még a szívről (tudtam, hogy valamikor ilyentájt érünk el ehhez a szervhez, hiába akartuk ezzel kezdeni). Arról a szívről, amelyik képes megesni. (Megesett.) Abból erősödik, aminek aláveti magát, hogy fölemelje. Ez egy csalóka és veszélyes dolog. A fölemelés nem tarthat örökké, egyszerű fizika, csak egy darabig lehet emelni és valaminek el is kell fáradnia. Mindenkit nem lehet. Meg lehet próbálni, persze. És akkor már csak az a kérdés, hogy ki a betegebb.
A szív, ami megesik, egyúttal el is esik. Van ez az állandó harc, amit észre sem veszünk, de van. Állóháború inkább, egymásnak feszülő egók. A győzelem sokszor csak annyi, hogy nem esni meg a szívnek. Semmi fanfár, semmi diadalmenet. És mégis a gyengeség tűnik erőnek, a szív, ami ellágyul, az valóban felemeli a másikat. És roppant erő kell a hullasúlyhoz. Nem is gondoljuk, mennyire nehéz egy sérülés. Még ha nem is súlyos.
Arra gondol, az ő szívére játszani lehetett mindig.
(Belégzés – lent tart – kilégzés.)