Az önmeghatározás képessége irigylésre méltó. Az önmeghatározással már egy lépéssel közelebb vagyunk a helymeghatározáshoz. Hol a hely, ahová (majd vissza) megyünk (a sivatagból). Miben akarunk benne lenni, miben nem, miben akarunk részt venni, egyáltalán, miben tudunk, és miben nem.

Persze, helymeghatározás. Hol vagyunk most? Hát itt.

„- Mondd, Murray, hol szálltál meg?

– Egy kis panzióban. Elbűvölőnek találom, de közben nem értem az egészet. Megejtően szép, omladozó, öreg épület, nem messze a bolondokházától. Heten vagy nyolcan vagyunk szobabérlők, rajtam kívül mindenki többé-kevésbé állandó lakó. Egy asszony, aki valami szörnyű titkot rejteget magában. Egy férfi, aki úgy jár, mint az űzött vad. Egy másik, aki sose jön ki a szobájából. Még egy asszony, aki órákig elálldogál a postaláda mellett, várva a levelet, amely sosem érkezik meg. Egy férfi, akinek nincs múltja. Egy asszony, akinek csak múltja van. Boldogtalan életek dohszaga lengi be a házat, mint a kedvenc filmjeimben.

– És te melyik vagy ezek közül?

– Én vagyok a zsidó. Mi más is lehetnék?”

(Don DeLillo: Fehér zaj. Bart István fordítása)

Egy számunkra egzotikus (távoli, idegen) nyelv kódrendszerét megpróbálni felfejteni.

Az ember azt hiszi, hogy a “hatalmas kaland” az a raftingtúra, az El Camino, az óceánjárós utazás, a siklóernyőzés, vagy kivonulni a világból (a sivatagba). Nyilván. De egy jelek és jelentések közötti utazás legalább annyira hatalmas kaland. Vagy – mondjuk – belenézni valakinek a szemébe.

Nincs két egyforma homokszem.

Azok a dolgok, amik elől elmenekültünk (például a sivatagba). Például meguntuk hallgatni jobbra érdemes társainkat arról, miért viselkednek megbocsájthatatlanul (miért működnek együtt egy vállalhatatlan hatalommal – csak, hogy példát mondjak), s miért is kéne mentségeiket meghallgatnunk, s ezzel mintegy feloldozást adnunk nekik. Persze hallgattunk, oldoztunk, ki-ki a maga vérmérséklete szerint. Mert nem vagyunk sem gonoszak, sem ostobák, nem képzeljük, hogy ítélkezhetnénk.

S hogy aztán mindez ne csapjon át rajtunk, hogy ne kelljen egyik nap arra ébrednünk, hogy minden szarházi, takonygerincű kis csíra és minden hallgatólagos feloldozója (velünk együtt) most már tényleg takarodjon a pokolra – hát eltakarodunk mi magunk.

Vannak ezek az idők, amikor minden sokkal nehezebbnek tűnik, úgy érezzük, megfullaszt a kor. De tudnunk kell, hogy szerencsések vagyunk. Soha máskor nem láthatunk ennyire tisztán. A dolgok boldog időben nem fedik fel valódi természetüket.

Körbejárni a homokvárat a sivatagban. Arra gondolni, hogy itt minden az, ami. És minden ugyanaz. Körbejárni – belégzés, lent tart, kilégzés -, körbe járni. Mint az óramutató, mert hát, istenem már megint, és mindig az idő, az idő, az idő. De legyünk nyugodtak. Előbb-utóbb mindannyian utolérjük magunkat.

Homokvár építés. Kell hozzá: homok, víz.

A homok szárazon alkalmatlan a várépítésre, de még a belerajzolt koncentrikus formák megőrzésére is. A továbbiakhoz a két kezünk elég, szükséghelyzetben akár egy is. Első lépés a vártorony kialakítása, majd a falazat és a bástyák következnek, akár egy valódi várnál. Maroknyi nedves homokból épülnek a részek, kupacról kupacra tapasztva. A vár kezdetben nem hasonlít semmire, de ettől ne ijedjünk meg, ki fog alakulni. Az egyenetlen formákat aprólékos munkával kisimítjuk, egyengetjük, megtisztítjuk a feleslegesen felhordott anyagtól. Előfordulhat, hogy a várat körbejárva aránytalanságot látunk, ilyenkor újra kell gondolni az egyes részek egymáshoz való viszonyát, azután az új tervnek megfelelően elvégezni a módosításokat. Esetenként ez bontással és újraépítéssel jár, amely meglehetősen kilátástalanná teszi a vállalkozásunkat, ilyenkor különösen fontos, hogy ne engedjük kiszakadni magunkból a vár ideáját. Ne keserítsen a kezünket millió mikrosérüléssel kínzó homok alattomossága. Ha a várunk már nem szenved aránytalanságban, újból az egyenetlenségek kiegyenlítésére, a fölösleges dudorok lesimítására, a lyukak óvatos betapasztására kell koncentrálnunk. Ez a munka türelmet, sok hátralépést és szemlélést és némi kézügyességet igényel, de igazán csak ez éri meg.

Mérettől függően néhány óra alatt előáll majd a vár, amely elsőre elkeserítően nem emlékeztet majd az ideára, amely alapján építeni kezdtük. De ne csüggedjünk. Minden homokvárnak meglesznek a lakó és csodálói, kritizálói és gyűlölői, mielőtt végleg porrá omlik.