utazás címkéhez tartozó bejegyzések

Készülök a Nagy Utazásra

Dátum: Szerző:

Naplovam

utlev

Fejben már elindultam, lélekben még nem. Ennyire távoli helyre még nem jutottam el életemben, és most nem annyira a kilométerekben mérhető távolságról beszélek. Isztambul.

Ma megrendeltem egy útikönyvet, a Berlitz-félét. Nincs nagy rutinom útikönyvekben, általában a netről szedek össze minden információt utazás előtt. Most se fogom kihagyni, de eszembe jutott, hogy amikor 2005-ben, életemben először Párizsban jártam, az utazás előtt hetekig forgattam, tanulmányoztam (sőt aláhúztam, meg cetliztem) a párizsi útikalauzt. Bejött. Sokkal jobban ismertem a várost, mire odaértem, mint hittem volna.

A mostani ötlet (meglepő fordulat!) ötletszerűen keletkezett, Az Ember Akivel Éljük Az Életet, már hónapokkal ezelőtt lefoglalta az olcsó repülőjegyet, szinte találomra, amikor éppen azon gondolkodtunk, hogy jó lenne 2016-ban elmenni végre valami igazán érdekes helyre. Mostanra már szállásunk is van, ott fogunk lakni Európa legszélén. Bent, a város legszebb részén, ott, ahonnan át lehet gyalogolni Ázsiába. Azért ez nem semmi. Úgy értem, elfog egy különös érzés hogy most majd a saját szememmel láthatom mindezt.

Amikor közeleg az utazás, főleg, ha a Nagy Utazás (NU), hirtelen semmire nincs idő. Szeretnék mindennel végezni, mindent elintézni, előre megcsinálni, amit csak lehet és semmiképp nem hagyni befejezetlent (pedig a legfontosabb befejezni valómat muszáj lesz). Kicsit mintha a nyomokat tüntetné el maga után az ember. És persze ne hagyjak itthon semmit, jó, csak öt nap, a fényképezőgépet biztosan nem felejtem, a többi meg talán nem is olyan fontos. Ja, útlevél. Az nagyon fontos, azt folyton itt tartom, szem előtt. És nézem, milyen az időjárás, nehogy a végén az legyen, hogy nem lesz egy göncöm, amit felvegyek… A biztonság kedvéért azért elolvastam a fapadoson is, hogy mire lehet számítani. Meg vagyok nyugodva, semmivel nem rosszabb a helyzet, mintha Párizsba vagy Londoba mennék. Ugye? Nahát.

Az előítélet mint reménysugár

Dátum: Szerző:

Naplovam

books

A tömegközlekedés egyébként is szívügyem, de (és talán ezt már többször említettem) elsősorban a megfigyelések kiváló terepe. Az utazóközönséget több szempontból lehet csoportosítani, az egyik a kütyü-szempontú, tehát vannak a kütyüvel-a-kézben utazók, és a kütyü-nélkül utazók. Itt tapasztalható némi ellentét, leginkább a nem-kütyü oldalról egyfajta lenézés, megvetés, ami abból az előfeltételezésből indul ki, hogy a kütyüsök (okostelefon, tablet stb.) csak a facebookot nyomkodják, értelmetlen dolgokat csinálnak és teljesen figyelmen kívül hagyják a környezetüket, afféle modern zombik, akiktől csak pusztul a társadalom.

Ez persze hülyeség, de nézzük a kísérleti szituációkat:

1. Felszállok, vagy nálam van vagy azonnal előveszem az okostelefont (már amikor nem összetörve fekszik otthon), elkezdem nyomkodni.

Ilyenkor nem kifejezetten figyelnek rám, de én figyelek rájuk. Látom a megvető pillantásokat, és látom a többi kütyüst is, akik mereven bámulják a készüléküket. Lehet, hogy ők is e-könyvet, kéziratot olvasnak rajta, mint én, vagy fontos emailt nyitnak meg – esetleg válaszolnak is rá -, így menet közben, hogy ennyivel is megrövidítsék a munkaidőt. Lehet, hogy ők is megnézik az oldaluk statisztikáit, esetleg kapcsolatot tartanak a közösségük tagjaival – amit ugye a kapcsolattartás éltet – vagy átfutják a híreket, hogy mire gép elé kerülnek, már dolgozhassanak (akár magukkal a hírekkel). Esetleg a világ másik pontján élő szerettüknek írnak pár kedves szót, amíg a szellemvasúton zötykölődnek.

Ha arrébb kell csúszni az ülésen, szinte arrébblöknek, hozzám nem szólnak, csak böködnek, mintha nem evilágról való lennék, talán magyarul se tudok, alapvetően mogorván bánik velem a t. utazóközönség.

2. Felszállok, kezemben a kütyü, majd elteszem és előveszek egy könyvet vagy folyóiratot.

Ez egy rendkívül összetett kísérlet, mert a cserét két megálló között kell végrehajtani, hogy ugyanazok az emberek vegyenek körül mindvégig. Amíg a telefon van a kezemben (és persze nyomkodom, ránézek a statisztikára, hozzászólásokra, esetleg beleolvasok egy dokumentumba), az a képlet, amit az 1. pontban írok. Aztán, amikor elteszem és előkerül a könyv, mint egy varázsütésre, szinte érezhetően enyhül a légkör, különösen igaz ez egy közepes tömegben, amikor néhány megálló alatt már térdek-lábak erdejében ülök. Ha szellősebb a hely, többször előfordul, hogy a látókörömbe esőktől kapok egy mosolyt vagy azt veszem észre, hogy a könyv vagy a folyóirat címét böngészik, az arcokról mindenesetre eltűnik minden ellenséges árnyalat.

Nos, mint született optimista én ebből azt a következtetést vonom le, hogy a könyv, az olvasás – legyen ez bármilyen sztereotipikus – még mindig értékes dolognak számít. Egy ember, könyvvel a kezében még mindig pozitív érzéseket kelt, bármerre járunk. Azért ez okot ad némi reménységre, nem?

Nyuszifül (18+)

Dátum: Szerző:

Az utazás általában orgonahang. Van az egésznek egy állandó tompa zúgása (moll), közbevetőleg néha gyors futamok.

Azon gondolkodom, hogy mindenkinek kell hogy legyen az életében legalább egy ember, aki a barátja és bírája. Aki az lehet. Aki szól, ha mellényúl, hogy hagyja abba. Hagyjon fel vele. Az a futam jön most, amikor hirtelen minden egyszerre zuhan át rajtam, és mindenről kiderül, hogy rossz. Csapnivaló, fölösleges, értelmetlen, értelmezhetetlen, céltalan és a többi. Rossz. Rossz.

– Hé, kell egy koncertjegy? Ingyen odaadom – nevetgél a barátjával.

Hogy nekem ki fog szólni. Szólna-e bárki. Nekem nem kell a kegyelemkettes, ezt mindenki tudja, szegény anyám tudta a legjobban, amikor már ő is azt mondta, hogy ha legalább néha befognám a számat, ha nem akarnék mindenáron egy tisztességes egyest, nem ott tartanék, ahol akkor tartottam, hogy csak a végletek, 5, 1, 1, 1, 5. Jegyek. Milyen koncertjegy, kihez beszél ez a srác? Egy másikhoz, akinek nem kell.

– Pont az ilyeneket szeretem, mint te.

És honnan tudom, hogy miért nem szól senki. Kegyelemből vagy őszintén. Mindenki hazudik. Vécét kéne takarítanom a Keletiben, ez a helyzet. Nem, nem ez. Mi a helyzet akkor. Most tényleg elbőgöm magam valami ilyen közhelyes baromságon, hogy kilátástalan fojtogató magány, vagy mi a franc lesz.

– Mi a helyzet?

Nagyon erősen szorítom azt a szépen ívelt kapaszkodót, nem kapaszkodom, egyszerűen tartom, én tartom meg, mindent én tartok meg ezzel a kezemmel, egy nagy frászt, persze. Helyén tartom az eszem. Mi az, hogy mi a helyzet?

– Figyeled, milyen húsos a szája? – kérdezi a barátját.
– Ja. Fain.

Édesistenem, az én számról van szó, az arcomba bámul. Nagyon nem nézek vissza. Vissza-nem-nézés, amennyire ez emberileg lehetséges.

– Hé, nyuszifül! Kinyalnálak.

Ó, a füles fülvédőben jöttem el otthonról. Francba.

– Látom, a barátod nem rendez el. Majd adnék én neked. Egész nap reszelnénk.

Én nem. Nem vagyok itt. Ne nézzen rám senki, ne szóljon hozzám. Nekem lelki válságom van, a rohadt életbe.

– Hát feláll a faszom, komolyan!

Elröhögöm magam. Összeszorítom a szám. Még egy megálló, ha addig élek is. Aztán csak zúgjon.

Spontán naplókitörés

Dátum: Szerző:

Szeráj. Olvasom a villamosról kibámulva. A cselekmény helyszíne egy szeráj, igen, kedves uraim, egy serraglio. Tükörképem, árnyékom, abszintzöld-szín szerájom. Már hazafelé tartok. Táskám, szatyrom, vállam, karom.

A Nyugatinál mindig beállnak az ajtóba, az  egyik srác nekimegy egy másik srácnak, akkor az meglöki a vállát, ez visszalöki, te jöttél nekem, bazmeg. Inerciarendszereink a mindennapokban. Várom, lesz-e ütésváltás. Nem lesz. Lemegyek.

Micsoda plakát, Kúrhatnám polgár, ja nem, persze hogy nem, óvakodjunk a  merész újításoktól.

Éppen ez az, semmi új, minden ismerős nekem a kórházban, én még mindig az vagyok aki nem fordul el, aki nemhogy nincs rosszul tőle, de ismeretlen okból valósággal szereti ezt a szagot, akinek mozdul a lába, ha a szomszéd ágy mellet sípol a monitor. Onnan jövök most. Nagyon igyekeztem, egyáltalán nem kérdeztem fölösleges dolgokat, de illedelmesen megkérdeztem párat, amit tudok és párat, amit nem. Tudom, milyen ht-kat* szeretnek, na, én pont olyan akarok most lenni. Szemem előtt az összes ht, akivel valaha találkoztam, arcok, mimikák, gesztusok, hangszínek, válogatom a legjobb tulajdonságokat, végül az agyam kiköpi a szinte tökéletes prototípust. Jöjjön hát az átlényegülés. Jó akarok lenni, jó leszek, jó vagyok.

Úgy hagynak el az elvek, fogadalmak, mint fáradt hajszálaim a telogén fázis végén, észrevétlenül, fájdalommentesen hullanak a műpadlóra (amin egy kéttenyérnyi sebet gondosan körbeszögeltek, hogy ne szakadjon tovább, szép, szabálytalan, rüszkös mélyedés, a nosocomialis fertőzések melegágya), mintha soha nem tartoztunk volna össze. Mindent meg akarok tenni, ami tőlem telik. Csak tudnám, mennyi az.

Kotorászok a táskámban a metrón, persze hogy otthon hagytam a tollat. Amikor végre van nálam papír. Fel akarom írni ezt a szót, hogy szeráj. Előveszem a telefont, megnyitok egy piszkozatot a levelezőben. Akkor kezdem el ezt írni. Elküldöm majd magamnak, aztán otthon kopipésztelem.

A hazai villamoson az ölembe bámulok, az ölembe akarok bámulni, de a lábamnál van két szatyor, az ölemben meg a táskám, ezért a fekete műanyag cipzárt bámulom, fogai közt az ismeretlen eredetű fehér szöszöket, vagy mik ezek, morzsák, amik minden fekete cipzáron ott vannak, de vajon honnan jönnek. És felnézek és ott van az idősb hölgy, fehér kabátban, irhakesztyűvel, púderszínű kalapban, utánozhatatlanul szép tartásban, összezárt térdekkel ül, hatvanegy éves, pont tudom, a múlt héten mesélte bele a telefonba ugyanitt. Szeretném belenyomni az ujjam az arcába, csak egy kicsit, hogy érezzem, hogy pontosan olyan puha, amilyennek látom, amilyennek képzelem. Hatvanegy éves, anyám sosem lett hatvanegy. A hölgy nyugdíjba ment, ezt is a múlt heti telefonból tudom, azóta szabadidejében dolgokat csinál. Van szabadideje, vannak dolgok, amiket szeret csinálni. Hogy eddig kell-e rá várni, ezen gondolkodom.

Szeráj, serraglio, így kattogtak ma a villamosok. Talán hallotta más is.

_________

*hozzátartozó