vélemény címkéhez tartozó bejegyzések

És mi, szegény belgák, hova álljuk?

Dátum: Szerző:

Véleményem van

Akartam erről írni, erről az őrületről, ami most zajlik, percenként új és új mondatok villantak be, hogy igen, ezt a logikátlanságot itt tudnám megfogni, erre a felháborító ostobaságra ilyen és ilyen higgad és kedélyhűtő (netán elgondolkodtató…ah) választ tudnék adni… de rájöttem, hogy bármit írok, az egyik oldal leszek. Így aztán arra is rájöttem, hogy

ez a baj.

Mindegy, hogy gyerekvállalásról vagy menekültekről beszélünk, nem fogalmazhatok meg egy álláspontot anélkül, hogy automatikusan ne kerülnék egy kalap alá egy csomó másik emberrel, akikkel nem akarok – mégpedig azért nem akarok, mert a mondanivalónk, véleményünk csak részben fedi egymást.

Például. Leírom, hogy én nem vagyok feminista – azonnal mi történik? Én leszek vagy a Hülye Picsák Gyülekezetének legújabb tagja vagy a liberalizmus ellensége, vonalas, jobbos, ki tudja, micsoda, pedig ez a gondolatkör áll tőlem a lehető legtávolabb. (Jó, van még a Naprendszer széle.)

Ám, ha azt írom, hogy szerintem a nők és a férfiak egyenlők – Isten, törvény, az emberiség színe előtt, és ennek szellemében élem az életem, az igazságtalanságok felháborítanak és a magam eszközeivel teszek ellenük – azonnal libsi vagyok (ha épp nem buzilobbista), esetleg anarchista, feminista, de biztos, hogy minden értéket semmibe vevő idióta.

Mindezek fényében azért mégis leírok néhány nagyon egyszerű mondatot – amikbe persze mindenki ott köt bele, ahol akar.

  1. A gyereknevelés legalább ugyanolyan komoly (fárasztó, teljes embert igénylő) munka, mint bármelyik másik, emberekkel kapcsolatos munka (azon túl, természetesen, hogy nemcsak munka). Mindenkinek joga van tehát eldönteni, hogy vállalja-e ezt a munkát, de nem mindenkinek van lehetősége eldönteni!
  2. Az előző pont egy idealista megközelítés, amíg ezt társadalmilag nem ismerjük el. (tehát a liberális oldal se kezeli enyhe lenézéssel az otthon maradó nőket…)
  3. Szintén az 1. pont folyománya: Senkinek nincs joga tehát megmondani, mi a dolga a gyerekvállalással kapcsolatban egy nőnek, se egy férfinak.
  4. A nőnek természetesen ugyanazért a munkáért ugyanolyan bért kell kapnia, mint a férinak. Ugyanazért. Értem?
  5. És végül, ajánlom @urbikri twitterpajtásom gondolatait a gyerekvállalásról, a felelős gondolkodáshoz nagyon is hozzátartozik, egyrészt mert a biológiával nem tudunk mit kezdeni, másrészt egy orvos szavait nem árt megfontolni, ne csak én legyek a megmondó, persze lehet, hogy sarkosnak érzitek, de ez is egy nézőpont:  „(…) Csak éppen a női szervezet alapvetően nem a késői gyermekvállalásra van programozva. A férfi örökítőanyaga még csak-csak újratermelődik és életképes is lehet, de a nők petesejtjeinek száma az életkor előrehaladtával megállíthatatlanul csökken. Az evolúciót nem lehet átverni.” A teljes (rövid, de velős) írást ITT találjátok.

Mindent összevetve azonban csak azt tudom mondani, amit már tegnap mondtam a Facebookon:

teleafaszom

Megköszönni is stílus

Dátum: Szerző:

Juteszembe rovat

Nem is olyan régen (pár hónapja) valaki felhívta rá a figyelmemet, hogy milyen szimpatikus dolog, hogy azt mondom, köszönöm szépen, amikor valamit köszönök szépen. Tényleg azt mondom, írni is azt szoktam, mert szépen szeretném köszönni (vagy nagyon, az is előfordul), azt hiszem, nincs olyan (fölösleges) szó, amivel valamiért köszönetet mondani sok lenne, talán csak a hála – hálásan köszönni, na, azzal lehet néha túllőni a célon, mert azt csak a legritkább esetben érdemes emlegetni, ha már egyszer van. Szóval, megköszönni nincs túl sok szó, de mennyire van olyan, hogy kevés.

A szimpla köszönöm például pont elég, tökéletes középút, időhiányban is belefér, ha nem akarunk se szépen, se nagyon (pláne hálásan vagy szívből), de azért mégis tisztességesen.

De a kösz vajon mi? Egy szisszenet, egy odaköpés, egy szinte lenéző, megvető kösszenet, egy annyira rossz, hogy akkor inkább ne is. Kivéve talán, ha épp felfúrom a karnist a plafonba és csak ennyit van erőm mondani annak, aki odanyújtja a tiplit. Máskülönben… gáz. Szerintem.

Átérték-arány

Dátum: Szerző:

Naplovam

Az előző poszthoz.

A krízishelyzetek törvényszerűsége szerint minden átértékelődik. Mintha csak felgyorsulna az idő, pillanatok alatt látható lesz, hogy mi értékes és mi nem, felfénylenek a jelentőségek, és szinte azonnal kitűnik, hogy mi hordoz valami maradandót, valami olyasmit, amire még szükségünk lehet. Tárgyak szintjén ez az aranyóra-effektus, aki bajba jut, azt viszi magával, ami értékes, el lehet adni, cserélni. Ugyanez a helyzet a szellemi dolgokkal. Hirtelen meglátható, hogy mik azok az alkotások, gondolatok, amikben fontosság van. Ami nélkül nem mehetünk tovább. Hatalmas fényerejű szűrő ez, óriási és kegyetlen, mint reflektorral bevilágítani egy harmincas nő sminkeletlen arcát. 🙂

Csak annyit akarok ezzel kapcsolatban följegyezni, hogy engem elfog a szégyen, mi mindennel foglalkoztam, amiről már közben is tudtam, hogy nem olyan érték, ami nélkül ne élhetnénk tovább. Hogy mennyi időt pocsékoltam – és mások mennyit pocsékolnak – sok-sok érdektelen figurára, alkotásra, gondolatra vagy még rosszabb esetben gondolattalanságra. Van egyfajta szégyen, ami ilyenkor előtör és még kevésbé hagy nyugodni, mint korábban.

Itt vagyunk

Dátum: Szerző:

Naplovam

(A múltkor itt írtam, hogy szeretnék már végre nyugodtan ülni itt egyszer és blogolni. Nem ilyen fajta blogra gondoltam…)

Itt vagyunk (ülünk, állunk, internetezünk) egy humanitárius katasztrófa kellős közepén és próbálunk úgy tenni, mintha nem lenne baj. Éljük a kis életünket, csináljuk a kis dolgainkat és nem tudom, hányan gondoljuk közben azt, hogy ennek most nem így kéne lennie, még akkor is, ha közben mégiscsak megpróbálunk tenni valamit ez ellen a baj ellen. Nekem igazán szürreális az utóbbi időben az a fajta élmény, amikor az ember megpróbálja rávenni magát a világban való további részvételre, szóval elmegy mondjuk egy kiállítás megnyitójára, miközben pár száz méterre tőle emberek menetelnek az életükért.

Folyton történelmi példák kavarognak a fejemben, azok a helyzetek, amikor a Tisztelt Közönség félrenézett, mert éppen úgy gondolta, hogy ami körülötte történik, az nem az ő dolga, nem az ő felelőssége, nincs mit tennie úgyse. Ezeket az embereket utólag értetlenül szemléljük (sokan egyenesen megvetik őket), hiszen ott voltak, a szemük láttára történetek embertelenségek, miért nem tettek ellene valamit? Erre a kérdésre ma sokan megadhatják a választ. Úgy, ahogy ma ők sem tesznek.

Ugyanígy történhetett meg, hogy senki soha nem érezte felelősnek magát semmilyen szörnyűségért. Ahogy – tudjátok -,  Hans csak kinyitotta a kaput, Fritz csak betolta a reteszt, Béla csak vezette a mozdonyt, Szergej csak feltett egy kérdést, Ilonka néni ott se volt, épp hókiflit sütött. Mindenki csak betartotta a törvényt meg a parancsot. Még hogy nem a mi dolgunk…

Sok kérdés is kavarog a fejemben, konkrétabbak és elkeserítőbbek, mint eddig voltak (pedig eddig is volt sok, szinte csak az van, mint szoktam mondani).

Kiktől kell félni?

Nagyon komoly nézet ma Magyarországon sőt, ahogy figyelem, inkább sok-sok magyar fejében, országhatáron innen és túl, hogy a beözönlő menekültektől félni kell. „Ezek” minket megszállnak/tak, meg fognak támadni, és más hajmeresztő ötletek. Az ilyen véleményekből világosan kiderül, hogy a megfogalmazójuk, képviselőjük nem találkozott menekültekkel, nem ismeri még az adatokat sem. De amint ezt kijelented, azonnal az a válasz érkezik, hogy akkor vidd haza őket, simogasd stb. Ilyen ostoba, beszűkült, elképesztően logikátlan érvelésre ugyan mi a csudát lehetne mondani?

Elmesélek egy történetet. A minap esett meg velem és a kisebbik lányommal.

A Duna Pláza emeletén az étkezők területén álltunk a Meki előtt. Előttünk állt egy magyar srác, mellette két, láthatóan nem magyar srác, úgy hallottam, törökök. Egyikük pólóban és famerban, másikuk ing-nyakkendős öltözékben, gondolom, felugrottak kajálni, ahogy mi. A kiszolgálás lassan ment, egy perccel később befutott a magyar srác nagyhangú barátja, arrogáns stílusban leadta a rendelését (sajtburger, csak az nem jegyezte meg, aki süket), majd pár perc elteltével felháborodottan, igen bunkón elkezdte a török gyerekeket vegzálni, hogy őt ne lökdössék. Azok feltartott kézzel hajtogatták minden egyes Jó?! ordításra, hogy Jó, jó. Csak bámultam ezt a kigyúrt mocskot, hogy mégis mit csinál, de ő monológba kezdett Ne allahakbározzanak itt nekem, amikor Magyarországon vagyunk! Hát nem vehetem úgy meg a kajámat, hogy ne kelljen ezt hallgatnom! A saját hazámban! és így tovább… Bennem csak nőtt a feszültség, ahogyan a levegőben is, szinte tapinthatóvá lett, és egyre gyilkosabb tekintettel figyeltem, hogy köpi a szavakat ez a szerencsétlen. Több se kellett neki, azonnal rám támadt, még meg is indult felém, mint aki bármikor képes lenne megütni, miközben olyanokat hajtogatott, hogy én csak ne nézzem őt, meg majd amikor a menekültek kiraknak a lakásomból, akkor nézhetek. Felemeltem én is a hangom, habár féltem. Féltem, mert az agresszió – legyen verbális vagy tettleges – félelmet szül, erre van kitalálva. Féltem azért is, mert semmi alap nem mutatkozott arra, hogy itt emberi kommunikáció kialakulhat, és azért is, mert velem volt a lányom. És azért is, mert nem találtam egyetlen tekintetet se, amibe belekapaszkodhattam volna. Csak annyit mondtam neki, hogy engem ugyan ne oktasson, úgy nézek rá, ahogy akarok, ezt a beszélgetést pedig befejeztük…

Kitől kell félni?

A helyszínt azért is írtam le, hogy ne felejtsük el (én se), hogy ez nem a tranzitzóna közelében, nem valami menekültügy szempontjából frekventált helyen történt és semmi konkrét köze nem volt a menekülő emberekhez. Ez történik mindenütt. Nagyhangú alakok mindent és mindenkit leüvöltenek gondolkodás nélkül, mindenkibe belekötnek, akit nem tartanak eléggé… magyarnak. ?

Törvény, törvény, hajtogatjuk, miközben a szemünk láttára bukott meg a törvényes eljárási rend, miközben éppen most hoztak meg „odafönt”, ahonnan mindent várunk, ugye – minden tiltakozás ellenére – egy olyan törvényt, ami minket is korlátoz szabadságjogainkban és tökéletes alapjául lehet egy kialakuló diktatúrának. Törvény, törvény…

Én úgy látom, más világ jön.

Lehet ellene kiabálni, háborogni, de a világtörténelem magasról leszarja, mi volna a kívánatos állapot egyes nemzetek, népcsoportok részéről. Európa meg fog változni kisebb vagy nagyobb mértékben, de átalakul. Ez sokféleképpen történhet a vérengzéstől a békés, simulékony átalakulásig ezerféle variáció lehetséges. Azonban az, hogy a lehetséges események közül melyik válik valósággá, nem a törvényeken múlik majd. Értitek, ugye.