Véleményem van
Nagyjából hét éve van komoly lelkifurdalásom amiatt, hogy iskolába járatom a gyerekeimet (régebb óta járnak, mindketten középiskolások most). Ezt alig-alig képes ellensúlyozni az a néhány kivételes pedagógus, akihez szerencsénk volt.
Szerencse
Valóban ennek kell lennie a kulcsszónak, ha a magyar oktatásról beszélünk? És meddig élhetünk vissza a pályájukat komolyan vevő, elkötelezett tanárok lelkesedésével és kitartásával? Hiszen mindannyian jól tudjuk, hogy ma Magyarországon ez az egyik legkevésbé megbecsült szakma (vagy még inkább: hivatás), pontosan tudjuk és látjuk, mi szülők, akik naponta engedjük a darálóba a gyerekünket, hogy nemhogy vécépapír meg szappan meg kréta, de lassan vécé sincs. Hogy a frissen felújított iskola még azon melegében beázik, de az udvaron már van műfüves focipálya (köszönjük néked, Vezér), hogy akárhogy számoljuk, a pedagógusi bérekből megélni talán lehet, de életpályamodellhez ez édeskevés, cserébe viszont csak elvárás létezik a tanárokkal szemben, a társadalom jövője van a kezükben, közben fentről hülyébbnél hülyébb rendelkezések szakadnak a nyakukba, és akkor még a hülyegyerek is őket húzza, a hülyeszülőről nem is beszélve.
De lássuk akkor azt is, hogy a jelenlegi tanári karok egy-egy iskolában jórészt évek, évtizedek óta összeszokott társulatok, évente jön-megy X kolléga, de van egy kemény magjuk, és mindegyiknek megvannak a maguk házmesterei, nem kevesen, lásd fent: ha nem ilyennel találkozol, már szerencsés vagy. Ezek azok a jellemzően 50+-os pedagógusok (de sajnos van belőlük fiatal is, hiszen a rendszer folyton újratermeli és befogadja őket), akik minden gyerekben önnön alattvalójukat látják.
Ők folyton eljátszhatják (és el is játsszák) a szivatás minden formáját, nehezen kikezdhető módon, mert ritkán mennek ezek a dolgok írásban, lehet a gyereket bizonyíthatatlanul megszórni szóbeli munkáért egyesekkel, utólag azt írni az e-naplóba, amit csak akarnak, lehet szóban folyamatosan zaklatni egy gyereket még óraközi szünetben a folyosón is – hogy csak saját bőrön tapasztalt példákat említsek, de nem akarok ötleteket adni a jövő szemetének.
Mindenesetre ezeket a házmestertanárokat a tantestületek (ez a szó is megérne egy külön elemzést) évek, évtizedek alatt sem vetették ki magukból.
Minden PISA-tesztnél ékesebben mutatja az oktatás jelenlegi állapotát, ha megkérdezünk egy diákot arról, hogy szerinte miért jár iskolába. A legérettebben gondolkodó gyerek is legfeljebb megúszásra játszik, az iskolába járás oka, hogy egyrészt kötelező, másrészt, ha később valamit akar csinálni az életével, kénytelen elvégezni az általános iskolát legalább. Olyan fogalmak, mint tudás, kreativitás, közösség, bármi, aminek az élethez is köze van – fel sem merülnek. A diákok arra készülnek, hogy a megfelelő helyen a megfelelő módon visszaböfögjenek valamit, amire jó jegyet kaphatnak, amivel talán az érettségi után továbbtanulhatnak vagy szakmát szerezhetnek, aztán lehetőleg minél gyorsabban el is felejtsék, mert ez a “tudás” semmire sem jó egyébként. Ez rendszerhiba. Az, hogy ebben a hibás rendszerben még napi szinten kicsinyességgel is szembesülniük kell: személyi hiba. Az, hogy az ember nem mer bemenni beszélni a tanárral, mert a gyerek attól fél, hogy még jobban megszivatják, hiszen a hatalom a tanár kezében van: minősíthetetlen.
Amikor én szülőként komolyan veszem azt, hogy az oktatás és a pedagógusok helyzete nincs rendben, és például – hogy szimpátiámat kifejezzem – elmegyek egy tüntetésre, kiállok a követeléseik mellett, netán aláírok egy petíciót – annak reményében, hogy ha az én gyerekeimnek most nem is, de talán az övéiknek már eggyel jobb lesz -, akkor nekem igazán emelkedettnek és nagyvonalúnak kell lennem, hogy mindarra, amit itt leírtam, NE is gondoljak.
NatiLap 