Házmesterek ezrei pedagógusi pályára kényszerülve

Véleményem van

Nagyjából hét éve van komoly lelkifurdalásom amiatt, hogy iskolába járatom a gyerekeimet (régebb óta járnak, mindketten középiskolások most). Ezt alig-alig képes ellensúlyozni az a néhány kivételes pedagógus, akihez szerencsénk volt.

Szerencse

Valóban ennek kell lennie a kulcsszónak, ha a magyar oktatásról beszélünk? És meddig élhetünk vissza a pályájukat komolyan vevő, elkötelezett tanárok lelkesedésével és kitartásával? Hiszen mindannyian jól tudjuk, hogy ma Magyarországon ez az egyik legkevésbé megbecsült szakma (vagy még inkább: hivatás), pontosan tudjuk és látjuk, mi szülők, akik naponta engedjük a darálóba a gyerekünket, hogy nemhogy vécépapír meg szappan meg kréta, de lassan vécé sincs. Hogy a frissen felújított iskola még azon melegében beázik, de az udvaron már van műfüves focipálya (köszönjük néked, Vezér), hogy akárhogy számoljuk, a pedagógusi bérekből megélni talán lehet, de életpályamodellhez ez édeskevés, cserébe viszont csak elvárás létezik a tanárokkal szemben, a társadalom jövője van a kezükben, közben fentről hülyébbnél hülyébb rendelkezések szakadnak a nyakukba, és akkor még a hülyegyerek is őket húzza, a hülyeszülőről nem is beszélve.

De lássuk akkor azt is, hogy a jelenlegi tanári karok egy-egy iskolában jórészt évek, évtizedek óta összeszokott társulatok, évente jön-megy X kolléga, de van egy kemény magjuk, és mindegyiknek megvannak a maguk házmesterei, nem kevesen, lásd fent: ha nem ilyennel találkozol, már szerencsés vagy. Ezek azok a jellemzően 50+-os pedagógusok (de sajnos van belőlük fiatal is, hiszen a rendszer folyton újratermeli és befogadja őket), akik minden gyerekben önnön alattvalójukat látják.

Ők folyton eljátszhatják (és el is játsszák) a szivatás minden formáját, nehezen kikezdhető módon, mert ritkán mennek ezek a dolgok írásban, lehet a gyereket bizonyíthatatlanul megszórni szóbeli munkáért egyesekkel,  utólag azt írni az e-naplóba, amit csak akarnak, lehet szóban folyamatosan zaklatni egy gyereket még óraközi szünetben a folyosón is – hogy csak saját bőrön tapasztalt példákat említsek, de nem akarok ötleteket adni a jövő szemetének.

Mindenesetre ezeket a házmestertanárokat a tantestületek (ez a szó is megérne egy külön elemzést) évek, évtizedek alatt sem vetették ki magukból.

Minden PISA-tesztnél ékesebben mutatja az oktatás jelenlegi állapotát, ha megkérdezünk egy diákot arról, hogy szerinte miért jár iskolába. A legérettebben gondolkodó gyerek is legfeljebb megúszásra játszik, az iskolába járás oka, hogy egyrészt kötelező, másrészt, ha később valamit akar csinálni az életével, kénytelen elvégezni az általános iskolát legalább. Olyan fogalmak, mint tudás, kreativitás, közösség, bármi, aminek az élethez is köze van – fel sem merülnek. A diákok arra készülnek, hogy a megfelelő helyen a megfelelő módon visszaböfögjenek valamit, amire jó jegyet kaphatnak, amivel talán az érettségi után továbbtanulhatnak vagy szakmát szerezhetnek, aztán lehetőleg minél gyorsabban el is felejtsék, mert ez a “tudás” semmire sem jó egyébként. Ez rendszerhiba. Az, hogy ebben a hibás rendszerben még napi szinten kicsinyességgel is szembesülniük kell: személyi hiba. Az, hogy az ember nem mer bemenni beszélni a tanárral, mert a gyerek attól fél, hogy még jobban megszivatják, hiszen a hatalom a tanár kezében van: minősíthetetlen.

Amikor én szülőként komolyan veszem azt, hogy az oktatás és a pedagógusok helyzete nincs rendben, és például – hogy szimpátiámat kifejezzem – elmegyek egy tüntetésre, kiállok a követeléseik mellett, netán aláírok egy petíciót – annak reményében, hogy ha az én gyerekeimnek most nem is, de talán az övéiknek már eggyel jobb lesz -, akkor nekem igazán emelkedettnek és nagyvonalúnak kell lennem, hogy mindarra, amit itt leírtam, NE is gondoljak. 

Kisebb bajok

Naplovam

Kedves Naplóm!

Azt hiszem, ebben az országban nemcsak a foci meg a politika az, amihez mindenki ért, a gyógyítást is nyugodtan ide sorolhatjuk. Így vagy úgy, de mindenki szakértőnek érzi magát a témában, ámbár én maradi vagyok, orvosokra, mentősökre, azok közül is az ismerősökre szoktam hallgatni, utóbbiakra már csak a közös kamaszkor okán is, ők aztán igazán tudják, mennyire vagyok felelőtlen és máskor meg mennyire paranoid hipochonder – persze csakis magammal kapcsolatban.

Mindenesetre, egy kisebb baj is bőven elegendő, hogy kihozzuk a térítő szándékot mindenkiből, merthogy nyilván ebben is van egy hatalmas megosztottság ma Magyarországon, miért ne lenne? Vannak a csak-nyugati-orvoslás-hívők meg az ezoterikusok (utóbbiak lehet, hogy  megsértődnek, de egy kalap alá vettem itt most mindenkit a homeopatáktól a kuruzslással foglalkozókig).

Miközben, akár egyiket, akár másikat tanulmányozzuk (a kifejezés máris magyarázatra szorulna, de mindegy, mert aki nem szokott semmit tanulmányozni, úgyis úgy hiszi, hogy szokott, aki meg szokott, az érti), hamar rájövünk, hogy nem létezik kizárólagos igazság. Egy ilyen kis naplóföljegyzében nem vállalkozhatok még arra sem, hogy felvázoljam azokat a pontokat, amik egyáltalán a kérdésekhez elvezethetnek – a tanulmányozás során úgyis találkozik velük, aki akar, egyetlen dolgot említek: minden betegség orvosi leírásában találkozunk a nehezen megfogható “lelki” eredettel, ami stressztől kezdve nagyon sok minden lehet, és csak azért említem, hogy lássuk, egy teljesen egyszerű nátha is adhat fel komoly kérdéseket.

Annyit azért jegyezzünk meg, hogy az antibiotikum idestova (saccolok) 20-30 éve nem számít mindent vivő csodaszernek, túlzott fogyasztása pedig ahhoz vezetett, hogy mára kitenyésztettük azt a szuperbaktériumot, ami minden általunk ismert antibiotukumnak ellenáll. És nem szeretnék senkit elkeseríteni, de vírusfertőzés kezelésére meg sose volt alkalmas. Ja, hogy mi a különbség a vírus meg a baktérium között, mi? Na, hát pár év kitartó olvasgatás és máris kiderül még ezen kívül számos érdekesség. Már annak, aki szeretne tisztában lenni a dolgokkal. Akinek meg pont elég, hogy valakije egyszer orvosírnok vagy kórházi takarító volt, legalább ne terjessze a hülyeséget, legyen szíves. Köszönöm az enélkül is egyre butuló magyar lakosság nevében.

 

Egész másról akartam írni

Naplovam

Szeretnék többet írni ide, de ezer oka van, hogy nem tudok. Először is, nincs harang, haha. Jó, ezt máskor.

Szóval, vannak ezek a dolgok, amik zavarnak, ha olvasok egy szöveget. Az egyik a túlzásba vitt jelzőzés (pláne a hasonlítósok pl. tükörsima – mondjuk, a tükörsima pont nem zavar). Zavar mondjuk a selyemsima.

Amásik az ún. fölösleges leszögezőmondat. Igen, ezennel bevezetem ezt a fogalmat az Alternatív Magyar Nyelvtanba. Ez olyan mondat, amivel állítunk egy dolgot, amit egészen odáig már több mondaton keresztül állítottunk. Összefoglalunk, nyomatékosítunk (aminek sokszor nagyon is helye van, de sokszor nagyon izé…) Mintha az olvasóban nem születhetne meg magától egy gondolat.

Ez majdnem ugyanaz, mint a szájbarágás, de nem egészen, ez inkább ilyen művészieskedő izé. Mint látható, az izét például szeretem. Ez egy univerzális szó, kifejezetten alkalmas szinte bárminek a leírására, bemutatására.

Köszönöm a megtisztelő figyelmet. Ha lehet/tudok holnap is jövök valami hasonlóan mélyenszántó és az-élethez-nélkülözhetetlen-valamint-elgondolkodtató gondolattal.

 

 

És mi, szegény belgák, hova álljuk?

Véleményem van

Akartam erről írni, erről az őrületről, ami most zajlik, percenként új és új mondatok villantak be, hogy igen, ezt a logikátlanságot itt tudnám megfogni, erre a felháborító ostobaságra ilyen és ilyen higgad és kedélyhűtő (netán elgondolkodtató…ah) választ tudnék adni… de rájöttem, hogy bármit írok, az egyik oldal leszek. Így aztán arra is rájöttem, hogy

ez a baj.

Mindegy, hogy gyerekvállalásról vagy menekültekről beszélünk, nem fogalmazhatok meg egy álláspontot anélkül, hogy automatikusan ne kerülnék egy kalap alá egy csomó másik emberrel, akikkel nem akarok – mégpedig azért nem akarok, mert a mondanivalónk, véleményünk csak részben fedi egymást.

Például. Leírom, hogy én nem vagyok feminista – azonnal mi történik? Én leszek vagy a Hülye Picsák Gyülekezetének legújabb tagja vagy a liberalizmus ellensége, vonalas, jobbos, ki tudja, micsoda, pedig ez a gondolatkör áll tőlem a lehető legtávolabb. (Jó, van még a Naprendszer széle.)

Ám, ha azt írom, hogy szerintem a nők és a férfiak egyenlők – Isten, törvény, az emberiség színe előtt, és ennek szellemében élem az életem, az igazságtalanságok felháborítanak és a magam eszközeivel teszek ellenük – azonnal libsi vagyok (ha épp nem buzilobbista), esetleg anarchista, feminista, de biztos, hogy minden értéket semmibe vevő idióta.

Mindezek fényében azért mégis leírok néhány nagyon egyszerű mondatot – amikbe persze mindenki ott köt bele, ahol akar.

  1. A gyereknevelés legalább ugyanolyan komoly (fárasztó, teljes embert igénylő) munka, mint bármelyik másik, emberekkel kapcsolatos munka (azon túl, természetesen, hogy nemcsak munka). Mindenkinek joga van tehát eldönteni, hogy vállalja-e ezt a munkát, de nem mindenkinek van lehetősége eldönteni!
  2. Az előző pont egy idealista megközelítés, amíg ezt társadalmilag nem ismerjük el. (tehát a liberális oldal se kezeli enyhe lenézéssel az otthon maradó nőket…)
  3. Szintén az 1. pont folyománya: Senkinek nincs joga tehát megmondani, mi a dolga a gyerekvállalással kapcsolatban egy nőnek, se egy férfinak.
  4. A nőnek természetesen ugyanazért a munkáért ugyanolyan bért kell kapnia, mint a férinak. Ugyanazért. Értem?
  5. És végül, ajánlom @urbikri twitterpajtásom gondolatait a gyerekvállalásról, a felelős gondolkodáshoz nagyon is hozzátartozik, egyrészt mert a biológiával nem tudunk mit kezdeni, másrészt egy orvos szavait nem árt megfontolni, ne csak én legyek a megmondó, persze lehet, hogy sarkosnak érzitek, de ez is egy nézőpont:  „(…) Csak éppen a női szervezet alapvetően nem a késői gyermekvállalásra van programozva. A férfi örökítőanyaga még csak-csak újratermelődik és életképes is lehet, de a nők petesejtjeinek száma az életkor előrehaladtával megállíthatatlanul csökken. Az evolúciót nem lehet átverni.” A teljes (rövid, de velős) írást ITT találjátok.

Mindent összevetve azonban csak azt tudom mondani, amit már tegnap mondtam a Facebookon:

teleafaszom

Anya el nem végzett munkája vagyok

Naplovam

A címben el is mondtam mindent. 🙂

Akkor legyen szó valami másról.

Az szerintem egy blognak (aka netnapló, tehát személyes írások közszemlére téve) tök jól tud állni, hogy ha a szerzője kibeszél. De mióta irodalom az, ha valamit leírok T/2-ben? Nem érted, olvasod, olvasod és úgy nem érted. Ülsz, elszívsz egy cigit. Megvakarod a füled tövét, elgondolkodsz, hogy ma is mennyi mindent kéne csinálni és mennyi mindent nem fogsz megcsinálni mégse. Megnézed a lábujjkörmeidet, mert egész nap mezítláb mászkálsz otthon, mintha a padló minden repedését, a linóleum összes felpúposodását fel akarnád térképezni. A körömvágásra pazarolható időre gondolsz, belenézel a csészédbe, van még az alján egy kis hideg kávé. Szereted.

Nem értem, olvasom, olvasom és úgy nem értem. Ülök, elszívok egy cigit. Megvakarom a fülem tövét, elgondolom, hogy ma is mennyi mindent kéne csinálni és mennyi mindent nem fogok megcsinálni mégse. Megnézem a lábujjkörmeimet,  mert egész nap mezítláb mászkálok itthon, mintha a padló minden repedését, a linóleum összes felpúposodását fel akarnám térképezni. A körömvágásra pazarolható időre gondolok, belenézek a csészémbe, van még az alján egy kis hideg kávé. Szeretem.

Na?

Nagyon jó dolog, hogy a fejetekhez kaptok

Naplovam – Véleményem van

Tényleg. Nagyon jó. De nem tudom eldönteni (szivem…), hogy sírjak-e vagy nevessek, hogy tucatjával jönnek a posztok (mindenféle felületen) arról, hogy jaj, hát fejhez van kapva.

Hogy ám lehet, hogy holnap már én se élek vagy te, hát ilyen tragédiák történnek a világban, atyaúristen. Atyaúristen tényleg, hogy én azt hittem eddig sok-sok poszt, hozzászólás, cikk, hosszú gondolatfutam szerzőjéről, hogy neki nem kell észhez térni, hogy eddig is világos volt, hogy egyfelől mi a helyzet a világban (és volt már ilyenebb, ha nem is tegnap), másfelől meg már rég úgy éli az életét. Úgy, ahogy leírja, hogy mostantól akarja. Mert mostan a fejéhez kapott éppen, rájött, hogy napi szinten, utcaszinten (padlószinten, haha) van a kutya elásva, közvetlenül a probléma gyökere mellé, szóval ott rohad, úgyhogy talán meg kellene próbálni ott kezdeni vele valamit, mármint emberileg, meg minden…

Ha azok, akik általában sokat gondolkodnak, sőt írnak a világról csak ilyen (Párizs, 2015. november 13.) események hatására kapnak a fejükhöz, akkor… mit is várunk a többiektől?

Itt vagyunk

Naplovam

(A múltkor itt írtam, hogy szeretnék már végre nyugodtan ülni itt egyszer és blogolni. Nem ilyen fajta blogra gondoltam…)

Itt vagyunk (ülünk, állunk, internetezünk) egy humanitárius katasztrófa kellős közepén és próbálunk úgy tenni, mintha nem lenne baj. Éljük a kis életünket, csináljuk a kis dolgainkat és nem tudom, hányan gondoljuk közben azt, hogy ennek most nem így kéne lennie, még akkor is, ha közben mégiscsak megpróbálunk tenni valamit ez ellen a baj ellen. Nekem igazán szürreális az utóbbi időben az a fajta élmény, amikor az ember megpróbálja rávenni magát a világban való további részvételre, szóval elmegy mondjuk egy kiállítás megnyitójára, miközben pár száz méterre tőle emberek menetelnek az életükért.

Folyton történelmi példák kavarognak a fejemben, azok a helyzetek, amikor a Tisztelt Közönség félrenézett, mert éppen úgy gondolta, hogy ami körülötte történik, az nem az ő dolga, nem az ő felelőssége, nincs mit tennie úgyse. Ezeket az embereket utólag értetlenül szemléljük (sokan egyenesen megvetik őket), hiszen ott voltak, a szemük láttára történetek embertelenségek, miért nem tettek ellene valamit? Erre a kérdésre ma sokan megadhatják a választ. Úgy, ahogy ma ők sem tesznek.

Ugyanígy történhetett meg, hogy senki soha nem érezte felelősnek magát semmilyen szörnyűségért. Ahogy – tudjátok -,  Hans csak kinyitotta a kaput, Fritz csak betolta a reteszt, Béla csak vezette a mozdonyt, Szergej csak feltett egy kérdést, Ilonka néni ott se volt, épp hókiflit sütött. Mindenki csak betartotta a törvényt meg a parancsot. Még hogy nem a mi dolgunk…

Sok kérdés is kavarog a fejemben, konkrétabbak és elkeserítőbbek, mint eddig voltak (pedig eddig is volt sok, szinte csak az van, mint szoktam mondani).

Kiktől kell félni?

Nagyon komoly nézet ma Magyarországon sőt, ahogy figyelem, inkább sok-sok magyar fejében, országhatáron innen és túl, hogy a beözönlő menekültektől félni kell. „Ezek” minket megszállnak/tak, meg fognak támadni, és más hajmeresztő ötletek. Az ilyen véleményekből világosan kiderül, hogy a megfogalmazójuk, képviselőjük nem találkozott menekültekkel, nem ismeri még az adatokat sem. De amint ezt kijelented, azonnal az a válasz érkezik, hogy akkor vidd haza őket, simogasd stb. Ilyen ostoba, beszűkült, elképesztően logikátlan érvelésre ugyan mi a csudát lehetne mondani?

Elmesélek egy történetet. A minap esett meg velem és a kisebbik lányommal.

A Duna Pláza emeletén az étkezők területén álltunk a Meki előtt. Előttünk állt egy magyar srác, mellette két, láthatóan nem magyar srác, úgy hallottam, törökök. Egyikük pólóban és famerban, másikuk ing-nyakkendős öltözékben, gondolom, felugrottak kajálni, ahogy mi. A kiszolgálás lassan ment, egy perccel később befutott a magyar srác nagyhangú barátja, arrogáns stílusban leadta a rendelését (sajtburger, csak az nem jegyezte meg, aki süket), majd pár perc elteltével felháborodottan, igen bunkón elkezdte a török gyerekeket vegzálni, hogy őt ne lökdössék. Azok feltartott kézzel hajtogatták minden egyes Jó?! ordításra, hogy Jó, jó. Csak bámultam ezt a kigyúrt mocskot, hogy mégis mit csinál, de ő monológba kezdett Ne allahakbározzanak itt nekem, amikor Magyarországon vagyunk! Hát nem vehetem úgy meg a kajámat, hogy ne kelljen ezt hallgatnom! A saját hazámban! és így tovább… Bennem csak nőtt a feszültség, ahogyan a levegőben is, szinte tapinthatóvá lett, és egyre gyilkosabb tekintettel figyeltem, hogy köpi a szavakat ez a szerencsétlen. Több se kellett neki, azonnal rám támadt, még meg is indult felém, mint aki bármikor képes lenne megütni, miközben olyanokat hajtogatott, hogy én csak ne nézzem őt, meg majd amikor a menekültek kiraknak a lakásomból, akkor nézhetek. Felemeltem én is a hangom, habár féltem. Féltem, mert az agresszió – legyen verbális vagy tettleges – félelmet szül, erre van kitalálva. Féltem azért is, mert semmi alap nem mutatkozott arra, hogy itt emberi kommunikáció kialakulhat, és azért is, mert velem volt a lányom. És azért is, mert nem találtam egyetlen tekintetet se, amibe belekapaszkodhattam volna. Csak annyit mondtam neki, hogy engem ugyan ne oktasson, úgy nézek rá, ahogy akarok, ezt a beszélgetést pedig befejeztük…

Kitől kell félni?

A helyszínt azért is írtam le, hogy ne felejtsük el (én se), hogy ez nem a tranzitzóna közelében, nem valami menekültügy szempontjából frekventált helyen történt és semmi konkrét köze nem volt a menekülő emberekhez. Ez történik mindenütt. Nagyhangú alakok mindent és mindenkit leüvöltenek gondolkodás nélkül, mindenkibe belekötnek, akit nem tartanak eléggé… magyarnak. ?

Törvény, törvény, hajtogatjuk, miközben a szemünk láttára bukott meg a törvényes eljárási rend, miközben éppen most hoztak meg „odafönt”, ahonnan mindent várunk, ugye – minden tiltakozás ellenére – egy olyan törvényt, ami minket is korlátoz szabadságjogainkban és tökéletes alapjául lehet egy kialakuló diktatúrának. Törvény, törvény…

Én úgy látom, más világ jön.

Lehet ellene kiabálni, háborogni, de a világtörténelem magasról leszarja, mi volna a kívánatos állapot egyes nemzetek, népcsoportok részéről. Európa meg fog változni kisebb vagy nagyobb mértékben, de átalakul. Ez sokféleképpen történhet a vérengzéstől a békés, simulékony átalakulásig ezerféle variáció lehetséges. Azonban az, hogy a lehetséges események közül melyik válik valósággá, nem a törvényeken múlik majd. Értitek, ugye.