Azt mondom a kezemből kicsúszó, konyhapadlón csilingelő kanalaknak és villáknak, hogy az isten rohassza rátok az eget, szájbabaszott szar szemetek, a kurva anyátokat, tetves, rohadt gecik, de nem rájuk gondolok. Másra se gondolok, gondolok itt mindenre. A vége ez, amikor már a tárgyaknak is kurvannyok!

Egy fonalát vesztett mérges pók sző most újra körbe engem, mert nincs jobb ötlete. Befelé őrjönghetek. Újra meg újra nekifutok a világnak, kimegy a bokám, meg kell állni, a láthatatlan akadály azonnal összezár körülöttem.

Nullpont, elindulás előtt vagyok megint. Hölgyeim és uraim, tisztelt érdeklődők, ez itt a semmi. Optimistáknak: ez itt a kezdet. Azoknak az optimistáknak, akik minden évben legalább egyszer szeretnek elindulni, de nem szeretnek megérkezni. Egyes kultúrákban lúzernek nevezik őket.

Ez itt a vihar szeme.

Körcella, faltól falig sem lehet benne járkálni, csak körbe, körbe, mint a krétakörbe fogott hangya. Külön érdekesség, hogy ha otthagyjuk, előbb-utóbb eltűnik a körből. Senki sem fogja tudni, hova lett.

Nagy Kultúrák kis halottai.