A semmi – vagy vákuum – szerintem nagyon hasonlít az írás előtti és utáni állapothoz. Létezik a sima, fehér papír, vagy a végtelen digitális felület, aztán lesz rajta valami, egy történet, amely azelőtt nem létezett.

Vákuumban, amelyből eltávolítottuk még a levegőt is, a benne lévő energiából elképzelhetetlenül rövid időkre parányi részecskék jönnek létre, s ugyanilyen elképzelhetetlenül rövid idő alatt meg is semmisülnek. A semmiből lesz valami. Anyagtalanból anyag. És az a rend, hogy el is kell tűnnie. Az eltűnést pedig az okozza, hogy abban a pillanatban, amikor a részecske, vagyis az anyag létrejön, vele párhuzamosan létrejön egy antirészecske is, amely tulajdonságaiban tükörképe, vagy mondjuk fekete mása, negatívja az anyagnak. Az antianyag.

Elképzelem, hogy amikor egy szöveg létrejön a nagy, végtelen mezőben, ugyanúgy a semmiből, mint a részecske, az anyagtalan energiából, akkor vele párhuzamosan létrejön egy fekete szöveg, egy antiszöveg is, amellyel találkozva megsemmisülnek majd, és energiájukat visszaadják a világegyetemnek.

Jelen kísérletet persze felfoghatjuk úgy is, hogy az idővel szórakozom. (Hogy a szórakozás mit jelent? Mindent.)

Ha megírtam volna minden napot előre, azt jelentené, hogy elébe szaladtam az időnek, így abban az időpillanatban, amikor mondjuk ez a poszt létrejön, azaz láthatóvá válik, tehát ma este tíz körül, én egy másik életben, egy másik időpillanatban vagyok jelen. A kvantumos párhuzam tehát csak a megfigyelőhöz rögzített vonatkoztatási rendszerben állná meg a helyét, a megfigyelthez (hozzám) rögzítettben az idő volna megduplázva.

Ez volna amúgy az írásbeliség. Majdnem azt mondtam, hogy irodalom, de hát ez nem az. (Btw mennyivel könnyebb tudni valamiről, hogy mi nem, mint azt, hogy mi igen.)

Az is igaz, hogy van még valami. Feladat. Ami alig több mint egy hónapja is volt, de pillanatnyi elmezavar miatt kiesett a tudatból. A feladatok legjobb tulajdonsága, hogy megvárnak. Ó, hát ők a létezés császárai, időn fölül állók.

Sok minden nincs, de feladat az van. Nincs például a volt, nincsenek azok az időbe kövült tárgyak, fájlok, amelyek felkavarnák az új rendet. Ki vannak zárva. Továbbra sincs cél, de még pont sincs.

Mármint az idő. Kell még egy kis idő. Mintha az idő valami szalag lenne, amelyből kérünk még húsz centit a rövidáruban.

Kinek lesz, kezcsókolom? Kicsit több lett, maradhat?

Folyóméter. Az is hullámzik.

Két példa a belső idő természetére:

Hirtelen felindulásból elkövetett szeretés.

A rögeszméktől való szabadulás kilátástalanul hosszú türelemjátéka.

Hol is tartottunk? Feltérképeztük a test (és a valami, ami azon túl van, talán nevezzük léleknek, basszus) helyzetét, szükségszerű pozícióját a világban. Harminchárom napja kísérletezünk a kvantumállapotával, amikor a legfontosabb paramétereiből egyszerre csak egy dolgot tudhatunk.

A létezést elfogadottnak vettük, igazolására légzőgyakorlatokat végzünk.

Ezek vannak. Ezen túl van a külvilág. És az szép. A család szép. A macskák szépek. A szőnyeg, az asztal, a táska, a függöny, a kávésbögre szép. A fa az ablak előtt, a villamosmegálló, a lerohadt vasúti pályaudvar, a pláza, a forgóóra, a körút szép. És te, kedves olvasó (ha még itt vagy), te is szép vagy. És egyre szépülsz.

Ahogy megyünk a sivatagban.

Azt hiszem, folyton szövetségest keresünk. Valami (minden?) ellenében. Ha megvan azt hisszük, megvan, elhisszük, hogy bizonyos dolgok most nem történhetnek meg, mások meg (amik nem szoktak, de vágyunk rájuk), hajj, de mennyire, hogy meg.

Ha elvész, elveszünk.

E tekintetben megint nem beszélhetünk tanulási folyamatról.

Kell lennie. Szövetségesünknek. Valahol. Minden ellenében.

Tanulok, gyalogolok, időbeosztásomat nem igazítom senki idejéhez, nem beszélek meg senkivel semmit, nem járok sehova, nem hallgatok türelmesen, nem biztatok senkit semmire, ráadásul annyi marhaságot írok össze, amennyit csak akarok. Minden veszteségről kiderül előbb vagy utóbb, hogy felszabadulás. És minden felszabadulásról kiderül, hogy csak egy újabb lépés a végéhez.

Soha nem láttam még macskát, aki egy ember védelmére kelt volna.

Az enyém ilyen. Ezt a meglepetés ereje íratta le velem. S azt hiszem, mára ennyi éppen elég is.

A japánban az undorítót a gyönyörűtől egyetlen hajszál apró hang választja el, minden azon múlik, hogy kerekíted az ajkad.

Persze, csak szóban. Írásban nagyon sok minden elválasztja.