Én itt vagyok?
7.
Nem emlékezhetem, mindig elfelejtem. Arra is újra figyelmeztetni kell magam, hogy lélegezzek.
Az ütemet tartva. Nem csak úgy kapkodunk bele a világba, nem kapok levegőt, nem hát, azt venni kell, fiam.
6.
Nekem például nem tetszik, mégsem szállok ki.
Mi lesz ebből? Ez egy kísérlet.
5.
Minden el fog simulni. Sima, sűrű, selymes. Nincs mit kérdezni, nincs mit keresni, legyen üres, legyen üres. A túlélők nagy semmijében legyen elég ma a lebegés. Ma ma van. A holnapot csak holnap este látjuk.
4.
Még nem megyünk tovább, a levegő áramlását figyeljük. Orron be, szájon ki. Szálljon ki, akinek nem tetszik.
3.
Harmadik nap. Már három. A három jó, barátságos, beszív- lent tart – kifúj, három ütem, nem szinkópa, három tökéletesen egyenletesen kitartott egész.
A három valójában nincs. Nincs múlt, nincs feladat, nincs számolás. Légzés van, csodálkozás. Hogy milyen szép minden itt és most.
2.
Ma elmélyítjük a tegnapi tudást. Csak az a fontos, hogy lélegezz. Nincs múlt és nincs feladat. Nem vársz, nem vár semmi sem. Jelenlét.
1.
Ma csak légzésgyakorlatok.
Beszív – kifúj – hosszan. Nem csuklik bele, nem foglalkozik a torokban dagadó gömbbel. A nyeléskor jelentkező buborékok el fognak tűnni.
Beszív, kifúj. Beszív, lent tart, kifúj. A füst jöhet, a többi nem.
Kertelő
Klasszikus értelemben sosem vágytam kertre. Annak ellenére, hogy (szerénytelenség nélkül állíthatom) kiváló erkélykertész voltam évekig. Olyan dús, magasra növő koktélparadicsom-dzsungelem volt, melyhez foghatót én magam sem láttam senkinél, pedig akkoriban sok helyen láttam, nagy divatja volt. A trombitavirág (talán van valami egzotikus meg latin neve is, egész biztosan, nem sárga, hanem emberfej nagyságú, rózsaszín-fehér lila virágot hozó) bujtását egy kedves idős hölgytől kaptam, akit hát- és derékfájdalmai miatt látogattam, s két nyár alatt csaknem vállig érőre nőtt az erkélypadlón álló nagy cserépből, végül többször hozott virágot, mint az eredeti, gondos tulajdonosnál. A ki-be fuvarozott fikuszt pedig egy idő után már csak égig érő paszulynak hívtuk, de megtanultam elágaztatni.
Jó fekvésű erkély volt az. Jó volt rajta feküdni is. S miközben bensőséges kapcsolatot ápoltam növényeimmel, azért el-elgondolkodtam azon, milyen abszurd is ez, földet tenni egy edénybe, abban növényt növeszteni, mintha nem lenne neki sokkal jobb helye valahol kint, ahol az egész csodálatos rendszer része lehetne. No persze, akkor én egy erkélyen hogyan tapasztalhatnám meg a növénynevelés örömeit? A növény a földbe való, gondoltam, miközben cserépben öntöztem őket, a földet pedig kertészekre kell bízni, a kertészek értenek hozzá. Jól tudják például, hogy a gaz a föld édes gyermeke. A kertészek értenek ahhoz az élethez, aminek része a kert.
De azért most, amikor megtudtam, hogy azon a kis darab földön, ahol még nem vagyok, de leszek, nevezzük nagyvonalúan birtoknak, szóval ott, valahol az M3-astól északra egy körbekerített földdarabon kinőtt vagy száz apró fenyő, hát meghatódtam, na. A fák, ugye.
Különben
Maga csak üljön, olvasson, meg dolgozzon. Néha húzza ki a fejét (a Kerouac-Roth-Updike) háromszögből. Miért is mindig a háromszögek? Miért is mindig valamiféle alakzatok? Ki tudja. Mint a csillagképek. Sosem egy valami áll magában. Néha össze lehet kötni őket egy vonallal, néha csak kemény törések árán, vagy valahol a sötét háttér mögött megbúvó szállal. Na, például azt a szálat megtalálni. Az jó. Így leegyszerűsödnek a dolgok. Megtalálni egy nem túl nyilvánvaló összeköttetést két dolog között, az jó valami. Nézni bután, értetlenkedve, az rossz. A vagy B, a C megoldás (örökkön örökké halogatni a döntést A és B között, feltételezve, hogy a hiba a mi életkorunkban, szemléletünkben, felfogóképességünkben, ismereteinkben, rendszerünkben stb. van), már elhasználódott. Egyszer csak arra kezd el kimenni a játék, hogy most már legyen jó. A eset legyen. Nem mindig és nem mindenáron, de legalább erre induljunk el. Nekünk legyen mondva.
Különben nem csodálom, hogy annyiszor elmondják, hogy a mosókapszulát tartsd gyermekektől elzárva. Néha még nekem is kedvem lenne beleharapni. De aki gyerekkorában egyszer találkozott a kókuszos testápolóval, az tudja, hogy a forma csak forma, és az illatnak sem lehet mindig hinni.
NatiLap 