Töri, nem töri

Dátum: Szerző:

Naplovam

…hogy kb. két évet kivéve nem volt még olyan tanévkezdés, amikor a történelem tanár ne azzal kezdte volna az első órát, hogy a tankönyvet nyugodtan felejtsük is el, az atlasz kell meg a jegyzetfüzet. Mondom a lányomnak és azt teszem még hozzá, hogy beleértve az én történelemóráimat is. Ez azt jelenti, hogy legalábbis gondolkodó tanárokkal voltunk körülvéve – legalábbis történelemből -, ami nagy szó. Minden másból szinte csak az eszetlenség jutott úgyis. Legfőképp irodalomból, legfőképp nekik, de ez másik téma.

Úgyhogy minden évben állunk a törikönyvek fölött, egyre szebb, egyre drágább papírra nyomott, egyre színesebb törikönyvek fölött, hogy na, akkor még ezt is el kell suvasztani valahova.

A nyári selejtezésen kirakott elém a gyerek egy nagy stósz (úgy 10-15 darab) hasonlóan szép, újszagú, érintetlen tankönyvet mindenféle tantárgyból, az elmúlt évekből. Ezeket mind nem használtuk soha, mondta. Mit lehet erre mondani? Majd beviszed papírgyűjtésre, mondtam végül.

A térkép széle

Dátum: Szerző:

Naplovam

Tulajdonképpen a legtöbb hasonlatom (amit nem, vagy ritkán mondok csak el, mert a kutya nem kíváncsi rá) vagyis inkább modellem, topográfiai jellegű*. Tessék, egy rettenet: topográfiai jellegű modell.

No, mindegy. Például az írásaim szövetét nagyjából úgy látom, mint egy térhálót, legalábbis olyannak, amilyennek modellezni szokták a laikusbarát fizikusok, hogy hogyan is görbül meg a tér (a hálóra tömör fémgolyót helyeznek, ha felülről nézzük, nem látjuk a görbületet, ám, ha elgurítunk a felszínen egy másik golyót, lassacskán az ott süppedő, mozdulatlan(nak tűnő) golyó felé fog közelíteni, egyre kisebb köröket írva le körülötte). Úgy gondolom, hogy egy-egy kész** szöveg efféle mozdulatlan(nak tűnő) pontja a térhálónak, mint egy kis/nagy/gáz-/stb. bolygó a világegyetemben, csak a lépték más. De a szerkezet így működik, már csak az időt kell hozzáképzelni. Így a sűrűsödések és ritkulások kiadják a 4D-s domborzatot, egy szövegekből létrejött párhuzamos univerzumot, ami féreglyukakon keresztül kapcsolódik a világunkhoz. De ez mellékszál.

Így vannak a fejemben a szövegvilágom összes domborzatai és vizei, és azt gondolom (újabban már nem évről évre, de hónapról hónapra erősödő kiábrándultsággal), hogy pont jó helyen is van ott. Nem kell leírni.

Szóval, hogy végül mindig előveszem a térképet, mert egészen pontosan kell tudnom, hogy hol van mondjuk Jasznaja Poljana (a Tulai területen, nem a Kalinyingrádin), nézem, mert Szentpétervárra is el kéne menni, de hát ez meg Moszkvához van közel – már oroszországi viszonylatban -, megállapítom, hogy ide se megyek mostanában. Azon gondolkodom, hogy száz meg százötven évvel ezelőtt mennyire más volt a közlekedés, mennyivel lassabb, körülményesebb és fárasztóbb, és mégis mind elmentek Párizsba meg Barcelonába meg Londonba, akár Jasznaja Poljanáról, én meg itt ülök (majdnem) Európa közepén. Ide vagyok ragaszkodva.

_________

*Miért utálom én ezt a szót annyira és miért használom akkor mégis? Jaj, ez a nyelv, ez.

**Meghatározhatatlan halmazállapot.

 

Nem rag

Dátum: Szerző:

Naplovam

Amikor 24 órán belül kétszer is leírom két teljesen különböző dologgal kapcsolatban, hogy nem ragaszkodom hozzá (sőt, az a helyzet, hogy egyik alkalommal azt írtam, hogy én igazán nem ragaszkodom hozzá), akkor* azért felmerül a kérdés.

Nem is “a kérdés”, hanem mindjárt kérdések. Hogy például miféle dolgokkal foglalkozom, hogy nekem unos-untalan azt kell mondanom, hogy nem ragaszkodom? Jófélékkel foglalkozom, ez nem kérdés, akkor hát, miért mondogatom én, hogy nem ragaszkodom? Miért mondogatom (írogatom) szinte bocsánatkérően, hogy hát ne tessenek haragudni, én nem gondolom úgy, mármint gondolom, de annyira (mennyire?) nem, szóval, ahogy tetszenek gondolni, mert hát én igazán nem rag.

Aztán arra gondolok, hogy nemragaszkodni mennyivel könnyebb, mint ragaszkodni. Aztán arra: Könnyebb?

Irtó menő (felemelő, komoly, jópofa, felnőttes, vagány – a kívánt szó behelyettesítendő**) lenne végre olyan mondatokat mondogatni, meg írogatni, amik úgy kezdődnek, vagyis inkább folytatódnak, hogy …ahhoz azonban ragaszkodom, vagy például, …minden körülmények között ragaszkodom.

És aztán arra is gondolok, hogy tulajdonképpen mennyire sok mindenhez nem ragaszkodom, már ha úgy vesszük, hogy a ragaszkodás azt jelenti, hogy az ember meg akar valamit tartani (értsük virtuális vagy valóságos, ha teszik: földhözragaszkodott értelemben). Amihez meg mégis, az teljességgel megmagyarázhatatlan, legalábbis csak egyféle logika szerint értelmezhető, ami kizárólag az én logikám, amit nem várhatok el általánosan elfogadhatónak, így aztán, ha vita kerekedik, inkább feladom (nem ragaszkodom a vita megnyeréséhez), így végül magát a vita tárgyát is feladom, tehát mégsem ragaszkodom.

Na, az ilyesmibe jobb bele se gondolni. Még jó, hogy van blogja az embernek, ahol megszabadul ezektől.

_______

*Nem, természetesen nem akkor, hanem általában. Nem egyetlen napra véletlenül besűrűsödő két nemragaszkodás miatt gondolnám, hogy nem ragaszkodom, hanem a sok-sok azelőtti, meg azutáni miatt.

**Hát… azt hiszem, még sosem írtam le, hogy behelyettesítendő, s lám, már másodszor írom le egy szövegen belül.

Jól szórakozunk, azaz: hol jól, hol rosszul, hol szórakozunk, hol meg…

Dátum: Szerző:

Naplovam

Azt hiszem, elég sokan jól elszórakozunk a világ leírhatatlanságával egy életen keresztül, de – mint a címben jeleztem – ez egy kis kiegészítésre szorul. Hol jól, hol rosszul, hol szórakozunk, hol meg… hát, olyan ez, mint a viccben, amikor apa először viszi el a kisfiát a kocsmába, kikérik a cimborák a feles kört, a gyerek áhítozva nézi, mire az apja neki is kér egyet, a gyerek felhajtja, és azt mondja: Apa, ez borzasztó rossz!, mire apa: Na, hát ez az! Anyád meg azt hiszi, szórakozni járunk ide!

Az élet Az írás nem fenékig dubaji night club. Néha egyenesen Kőbánya alsó, hajnali négykor. Télen. Másnaposan.

Mindenesetre valószínűnek látszik, hogy minél több technikát ismerünk, annál többet ki is akarunk próbálni (alighanem mindig pont eggyel többet, mint amennyit ismerünk), hiába is van saját (netán bevált) módszerünk, hiába is nem szeretünk a komfortzónán túl lenni – úgy általában. Mindenki másban bátor és kísérletező.

Például az, hogy spontán írás. Nem sokat kísérleteztem vele, mert nem tudtam, hogy nem mindenkinél működik ugyanúgy. De ez nem igaz, egy időben viszonylag sokat kísérleteztem vele, s hogy ennek nem látjuk nyomát, az nem a véletlen műve.

Az önkontroll szép erény, gyakrabban is gyakorolhatnám, csak hát az meg olyan, hogy az ember nem kontrollálhat mindent. Az életének lesznek olyan területei, ahol megtanulja magát viszonylag szigorúan felügyelni, hogy lehetőleg csak a legjobbat hozza ki magából (s hogy az végső soron mennyire lesz jó, azt úgyse tudja), más területeken meg jobban elengedi magát. Szóval, ami fontos, azt ellenőrzi, figyeli, szűri, bent tartja (összetépi, törli), a nem jónak tartottat, a fölöslegest vagy durvát, azokon az életterületeken meg, amik kevésbé fontosak, szabadon engedi a hülyeségeit. Mert ugye, mit veszíthet? Sokat. De úgy véli, hogy a másik területen meg még többet. Hát ilyen fajta az, aki ír vagy valami mást csinál efféle szenvedéllyel.

De amúgy nem szeretem ezt a szót, hogy szenvedély, mert az rendben van, hogy benne van a szenvedés (emiatt éppenhogy szeretem), de mégiscsak valami élvezetet sugall, azt meg már fent elmeséltem.

Az egészet egyébként a tudatmódosulat miatt kezdtem írni, szóval arra akartam kitérni, hogy kell-e a tudatot piszkálni szerekkel (nem), ahhoz hogy spontán legyünk (És maga is ott van a spontán? Hát, mikor hogy, van hogy szimultán.), de ezt most már, mire ide érek az írásban, teljesen fölösleges témának ítélem, és elteszem egy olyan pillanatra, amikor tudok róla valamit mondani.

Hogy anyám

Dátum: Szerző:

Naplovam

Hogy anyám milyen jóindulattal szemlélte az őt körülvevő világot, az. Hogy nálam is sokkal idétlenebb figurák laktak ott, ahol élte az életét, ahol felnőttem, és mégsem nevezett senkit bolondnak, senkit nem hülyézett le, minden furcsa bogarat elnéző szeretettel emlegetett, a leglököttebbeket külön szerette, a szórakozottakat meg szerencsétleneket.

Amíg pár éve még én beszéltem le a fiatalokat arról, hogy kizárólag bedugott füllel lépjenek utcára, most én vagyok az, aki leválasztom magam a külvilágról és inkább dudorászom és hallgatom a fülembe áramló zenét. Nem kizárólag (mert Valmont óta tudjuk, hogy a kizárólagosság egészségtelen), de mostanában gyakran. Hogy messze nem csak ezért, de ezért is mondhatnak engem bolondnak, hülyének, nagyképűnek, mindenféle dolognak, ami akár lehetek is.

Hogy anyám hányszor elmondta, hogy addig játszod a hülyét, kislányom, amíg úgy maradsz – és igaza lett. Abból indult ki, hogy eredetileg normális vagyok.

És persze most, hogy lehet, hogy sorsdöntő változás előtt állok, persze hogy most jut eszembe a mama.

Meg, hogy vajon léteznek-e még olyan szeretettel, elnézően szemlélődő emberek, mint amilyen ő volt.  Jó lenne tudni.

Ingblúz

Dátum: Szerző:

Naplovam

A fehér blúz, az. Az egy olyan izé, amit az ember tizenévesen (tizennégy fölött különösen) nehezen visel. Az egyik túl nőies, a másik túl csicsás, a harmadik túl semmilyen. Ennél már csak az ingvasalás rosszabb, pedig az ing az nem blúz. (És nem is Kőbánya.)

Most az van, hogy három férfiinget is kivasaltam – a lányomnak.

Az egész azzal kezdődött, hogy a legutóbbi évzáró előtti Mi a fenét vegyek fel fehér blúz gyanánt? – kérdésnél óvatlanul visszaemlékeztem a saját hasonló problémáimra ennyi idős koromból és előálltam (barom, barom, barom!) azzal az ötlettel, hogy Hát akaszd le valamelyik fehér inget apád szekrényéből.

Leakasztotta, ujj feltűrve, deréktájon megcsomózva, ahogy kell. Tökéletes. Anya, ez mekkora ötlet!, mondta, azóta ingeket hord, az apjáét, a pasijáét és szerintem el fogunk jutni oda, ahol én is tartottam ennyi idősen: férfiingeket fogunk vásárolni kifejezetten női célra. Tanulság van: minden szülő maga alatt vágja a vasalódeszkát.

 

Hát, így állunk, Pablo

Dátum: Szerző:

Naplovam

A Magyar Nemzeti Galériában még július végéig megnézhetitek a több mint 100 Picasso-művet felvonultató kiállítást, érdemes. Most azonban egyetlen kiállított mű miatt írom ezt a posztot, mintegy emlékeztetőül magamnak.

A Női fej miatt.

Nyilván sokan ismeritek ezt a szobrot, én a maga valóságában most találkoztam vele először, és letaglózott.

Olyasmi ez, mint kamaszként meglátni élőben egy híres embert, mondjuk egy zenészt vagy színészt, akiért rajongott az ember. Csak olyasmi, de nem ugyanaz, mert persze hogy egy érdekes, sőt izgalmas szobornak gondoltam eddig is, de most, hogy tényleg láttam, már zseniálisnak és lenyűgözőnek találom.

Arról van szó, hogy az igazi műalkotás bizonyhogy megteremti a saját auráját/terét/közegét, amivel levesz a lábról. Az észről. Sose hagyjátok ki, ha élő vagy holt művész munkáit eredetiben láthatjátok. Nem biztos, hogy minden nagy élmény lesz, de ezt az élményt semmiféle virtuális túra nem tudja visszaadni. Erről ennél többet itt most nem is érdemes mondanom, elég az hozzá, hogy beléptem a kiállítás terében abba a szakaszba, ahol ott áll ez a hatalmas (szerintem kb. másfél méter magas) szobor, körüljárhatóan, és én ott keringtem körülötte, mint a bolond lepkék a fény körül.

Sokkal, de sokkal másabb, sokkal több, mint akár ezeken a képeken:

picasso-noi-fej

Hát így állunk, Pablo. Amúgy a Múzeum Shopban már borstartó is vagy, Dalí mellett (Salt & Pepper, Salvador & Pablo) és zokni is, az mondjuk saját jogon. Csak, hogy tudd.

Az Ünnepi Könyvhétről meg nem is mondtam semmit

Dátum: Szerző:

Naplovam

Pedig volt idén is, voltam is, és ugyan szerzőként nem, de borítókban érintett vagyok. Kettőben is.

Az egyik Péterfy Gergely publiciszika-kötetének, a Mindentől keletre-nek, a másik Mező Ferenc Dackorszak című verseskötetének borítója. Mindkét kötet a Kalligramnál jelent meg, mindkettőt a kiváló Hrapka Tibor tervezte, akinek a munkáit régóta csodálom, s mindkettőhöz felhasználásra került egy-egy fényképem. Igen szép könyvek, büszke vagyok rá, hogy hozzájárulhattam a végleges formájukhoz.

Itt mutatom a borítókat és az eredeti képeket:

mindentolkeletre-horz

dackorszak-cover-horz

 

 

Köztetek lettem bolond

Dátum: Szerző:

Naplovam

Forgatok magamban dolgokat, mint egy elkopott őrlőgép, szétzúzni már nem tudom, de szakadatlanul jár a motor, magok ezek. Rosszabb, mintha kavicsok lennének, mindben ott volt a csíra lehetősége. De már csak forog, zörög, kopik.

Most egy rajz van a fejemben, Egy fa emléke. Ez a cím és a kép. Furcsa, ha az embernek kép van a fejében, nem pedig egy fa emléke, csak a kép, aminek ezt a címet adja majd.

Sokáig azt hittem, ha az ember jó, előbb-utóbb fa lesz belőle. Magamat mindig meghatározatlan gyümölcsfának láttam egy távoli dombon, olyan fának, ami magányosan áll, mintha soha nem lett volna körülötte más, és néha odajárnak hozzá az emberek. Olyan fának, amiről mindenki tudja, hogy ember. De az ember fává nem lehet, hát “dolgozom”, imhol e papírhalom. Hogy ebben lenne a nyugalom? Attila, nem azt akartad írni, hogy szánalom?

Ha fa lennék, most felgyújtanám magam. De emlék vagyok. És még örülhetek, ha szép.

ja-levagyokgyozve

 

 

Kár volt leírni

Dátum: Szerző:

Naplovam

Kár volt leírni tegnap, hogy varázslatos a hangulat (habár a fekete humor miatt megérte, jó a kép), természetesen mára semmi nem maradt belőle.

Van ennek a remek alkotói hangulatnak egy olyan hátránya, hogy az ember azt hiszi tőle, hogy minden megy, méghozzá egyszerre, és hát a Világ Dolgai meg arról nevezetesek, hogy semmiképpen nem hajlandóak egyszerre menni. Lásd még a híres mondásokat arról, hogy egyszer fent, másszor lent, meg akinek a kártyában, annak nem lehet a szerelemben – utóbbiban természetesen a kártya ill. a szerelem tetszőleges szavakra cserélhető, nálam munka és élet ez a két szó, mert az biztos, hogy se nem kártya, se nem szerelem.

Van az emberi értetlenségnek egy olyan foka, amivel már én sem tudok mit kezdeni, létezik az az eszelősség, ami az én türelmemen is kifog (már csak azért is, mert én magam is tudok eszelősen barom lenni, úgyhogy igyekszem megértően viszonyulni ehhez a dologhoz).

Az egészről bővebben írni semmi értelme nincs, csak feljegyzem a virtuális naplómba, hogy legyen az a tanulság (mert már népmesei magasságokban járok, igazság nincs ugyan, de tanulság legalább legyen), hogy jól jegyezzem meg a jövőre, hogy legyek életem során bármilyen rossz testi/lelki állapotban, ne csináljak magamból nagyobb idiótát, mint amilyen egyébként is vagyok.

Ez pedig mindenekelőtt abból áll, hogy tudjam – mint ahogy most is tudom – , hogy nincs veszélyesebb dolog a józan észre, mint az elszigetelt gondolkodás, aminek során valaki magában elméleteket gyárt, amikre – a dolog természetéből adódóan – kiváló és persze tökéletesen fals bizonyítékokat is talál. A körbezárt logikánál nincs borzalmasabb ellenségünk sem szubjektív, sem társadalmi értelemben, hiszen ebből táplálkozik minden gyűlölet is a világon.