Vissza csak visszafelé

Dátum: Szerző:

Naplovam

Gőzöl az agyam.

Tegnap megint úgy éreztem magam, mint aki visszalépet az időben néhány évtizedet, oda, amikor a dolgok vagy nem voltak vagy csak hosszas sorban állással lehetett őket megszerezni.

Van egy bolt, ahol a cipőfestéshez veszem a cuccokat (nem is titok, a WestEnd hobbiboltja az), amiben sokadik hete nem kapok meg festékeket. Értsétek úgy, hogy amióta megvettem pl. az utolsó szürkét, minden héten egyszer megkérdezem, hogy nincs-e, és mindig a legtermészetesebb közönnyel válaszolják, hogy nincs, csak az van, ami kint van az állványon. Az állványon pedig egyre kevesebb dolog van, egyre kevesebb szín.

Ezen én már most egy kissé felbosszantottam magam, de hát mit tehet arról az eladó?, úgyhogy nem kérdeztem semmit. Legközelebb azért mégis megkérdezem, hogy tényleg csak az én kiszolgálásomra voltak-e berendezkedve vagy esetleg azután is tartanak majd festékeket, hogy én megvettem őket? Mert igény az lenne rá.

Aztán gondoltam, bevásárolok, telepakoltam a kosaramat élelmiszerrel, épp csak annyival, amennyi aznapra kell, meg a másnapi szendvicshez a gyerekeknek, a Spar pénztárnál viszont akkora sorok álltak, amibe normális ember nem áll be. Megszámoltam, minden második kassza működött, mindegyiknél 10-15 ember állt már. Nincs az az idióta, aki beáll egy pénztárhoz tizenhatodiknak. Ha mindenki 3 perc alatt végez… számoljuk ki.

Ezek után még benéztem egy másik Spárba a Nyugatitól nem messze, ahol pedig nem volt semmi. Ezt értsd úgy, hogy semmi olyasmi, amiért a boltba szokás menni, semmi olyasmi, amit venni akartam, ami mégis volt, az meg úgy nézett ki, mintha legalább egy hónapja ott rohadna, hányingerem lett tőle.

És akkor az ember mérgében fogja magát és bemegy egy dohányboltba, amin egyszerűen nem lehet nem röhögni, kínjában, hogy hogy az iste bánatban létezhet ilyesmi, mint Nemzeti Dohánybolt. Nyitva, nincs nyitva, meddig nyitva, egyáltalán hol, hol van. Mi a franc ez? Kinek a szörnyűséges utópiája?

És ez nem egy nap, nem csak tegnap. Elég végigmenni a körúton, végigmenni bárhol az utcán, nyitott füllel, hallgatni, hány ember káromkodik tehetetlen dühében, nézni, hányan fordulnak ki az utcára idegesen, hányan morognak maguk elé átkokat minden egyes nap.

Eljutottunk az  éjjel-nappal (legalábbis későig masszívan) nyitva tartó szupermarketektől, amikben mindent egyszerre és könnyen megvettünk, ezekig a furcsa, örökké üres vagy túlzsúfolt helyekig, tehát örömmel jelenthetem, hogy nemzeti büszkeséggel szarunk bele még a fogyasztói társadalomba is, és öles, bokáig fosott léptekkel szaladunk visszafelé. Haza és haladás.

Áltat jazz

Dátum: Szerző:

Naplovam

Nem áltathatom magam tovább: nagy önáltató vagyok, be kell látnom, ha mindent végiggondolok. Én például mindent el tudok képzelni arról, aki egyszer hazudik nekem (de olyan isteneset, hogy mondjuk nem tud kimozdulni otthonról, hogy találkozzunk, aztán persze kimozdul és mással tölti az időt), de aztán mégis mindig meggyőzhető vagyok arról, hogy én azért egy Fontos Valaki vagyok. Az ember ilyen hiú és ostoba. Még magában mentségeket is képes keresni másoknak, akik egyébként pedig nagyon is jó kis mentségeket gyártanak magunak. (Pl. Azért hazudok, mert te rosszul kérdezel. vö.: „Apa azért iszik, mert te sírsz.”)

Aki önáltat, jól rábaszik, mert aki egyszer nem, az sosem lesz Fontos Valaki, azok mindig Valaki Mások lesznek.

És most akkor jazz, mert az van a címben, meg mert hallgassunk. Finálé:

Napni jó, adni jó, minden jó

Dátum: Szerző:

Naplovam

Még a hideg is jó. Ahogy kilépek a téli dzsekimben, és a kivörösödött szememet hűti, és beáramlik az orromon a jó hideg levegő, az is jó. Hogy van, az jó, a vanás a jó az egészben, és szép az ég, délután még a nap is kisütött, de jó volt!, és estére jók a fények és mindenki jó, aki épp megy a dolgára meg haza, azt akarom nekik mondani, hogy jó, hogy vagytok, emberek, hogy vacsorát csináltok, kiflit vesztek, leparkoltok a kerítés mellé, kukába dobjátok a szemetet, vagy mellé, úgy is jó, minden jó, az élet az jó az jó az jó.

Aki nekifutok az olvashatatlan könyveknek a nézhetetlen filmeknek is újra meg újra, mert nem igaz, hogy valami nem jó, hátha jó, én ma nagyon örülök annak, hogy vagyok, mondom és találok egy ilyet, itt a telepen, este:

takeasmile

Köszönöm, Kedves Ismeretlen, ez egy nagyon jó ötlet volt, mosolyogtam is, hoztam is egyet magammal és ez is jó, mindig van nálam most már a telefontokomban egy mosoly.

DE AKKOR HOGY LEHET, hogy ugyanén állok a tükör előtt és azt érzem, amit utoljára hét éve, amikor az apám meghalt (kilenc évvel azután, hogy az anyám meghalt – ezek az én kedves páratlan számaim), pontosan ugyanazt, hogy én ezt még egyszer nem tudom végigcsinálni. És nem kapok rendesen levegőt.

Hit me

Dátum: Szerző:

Naplovam

Igazán szeretném ezt a posztot egy jó kis képzavarral kezdeni, úgyhogy: A minap megütötte az agyamat (és a szívemet) egy gondolat, miszerint Bach még elhitte, hogy közvetlenül fel lehet jutni istenhez. Ez a gondolat akkor fogalmazódott meg, amikor mintegy mellékesen arról volt szó, hogy miért is áll meg a zenéje ma is, aztán ment a gondolkodás tovább, másról. De én fennakadtam itt.

Kedves Naplóm!

Egyrészt irigylem Bachot, másérészt azt hiszem, jól hitte. Ha valamivel fel lehet jutni (bárhova) az a zene, és ha Bachot hallgat az ember, tényleg még akár isten is szóba jöhet. De ami miatt az egész fontos, az nem Bach – elnézését kérem, de ő most csak a példa szerepét töltötte be -, a lényeg mégicsak a hit. Nem, nem az istenhit, hanem az elhívése (nem létező szó) a dolgoknak. A saját munkának például.

5-10 ezer karakterenként elakadok az írásban, és ezt számos apró akadályra ráfoghatnám, de az igazság az, hogy komolyabb elakadás mindig olyankor történik, amikor valamit nem hiszek el. Van egyfelől ez az általános nemhit, hogy minek, olyankor becsukom és gyorsan más munkába fogok, fejben úgyis mindig írok és majd meglátjuk, mi lesz belőle a papíron (vagyis a doksiban) – ha nem bírom ki, úgyis folytatni fogom, akkor majd háttérbe szorul ez az alapérzés. Egészen el sosem tűnik, ott lappang örökké a rohadék.

Másfelől van az, hogy történtetni akarom a dolgokat (tört én-tetem, haha), és egyszercsak magam sem hiszem el. Olyasmit pedig, amit magam nem hiszek (sőt nem tudok) nem írhatok. Lebénít, és megintcsak félre kell tenni, amíg festés vagy ide-oda rohangálás (legjobb esetben utazás) közben meg nem érkezik a megoldás. A megoldást pedig onnan lehet felismerni, hogy olyan egyszerű, mint egy pofon. Vagy kettő. Az egyiktől kijózanodik az ember, a másiktól cselekszik. Úgyhogy hát így.

Azért legyen zene is, olyan, amit el lehet hinni:

A nyárra gondolok

Dátum: Szerző:

Naplovam

Életemben először idén gondoltam időben a nyárra, annak köszönhetően, hogy (magamhoz képest) sokat járok plázába újabban, mert ott van olyan cipőbolt, ahol a cipőfestéshez alapanyagot tudok venni. (Ez az egy előnye biztosan megvan az üzletláncoknak: egy adott márkájú tornacipőt felpróbálhatsz az ország bármelyik üzletében, hogy biztosan jó-e a méret, én meg megveszem egy itteniben, így egy átadást megspórólunk. Így sem minden fenékig cipőfűző, de erről majd írok külön.)

Kedves Naplóm!

Eszembe jutott, hogy van egy nyári ruhám, ami fekete, meg egy nyári ingem, ami ruhának is használható, szintén fekete, szóval mi lenne, ha lenne valami olyan, ami nem fekete, de mondjuk fehér. Nem részletezem, lett. Meg egy szalmakalapom is, ami, lássuk be, sokat tud dobni az ember megjelenésén, főleg, ha turista bárhol.

Amióta ezeket megszereztem, azóta két dolog történt: 1. A nap süt, de állandóan fúj a szél. Tehát kalap viselése ellenjavallt. 2. Most olvasom, hogy Kis híján telet kapunk.

Erről pedig két dolog jut eszembe: 1. Ejnye, ejnye, úgy látszik, esőt kapunk. (Róbert Gida a Micimackóban).  2. Ez az én formám.