Tegnap találkoztam egy kutyával

Dátum: Szerző:

Naplovam

Tegnap (vasárnap) találkoztam egy kutyával. Az ember sokszor, sokféleképpen találkozik kutyával, már ha értitek azt, hogy úgy összetalálkozni. Kicsit megszagoljuk egymást, nézegetjük meg ilyesmi – jó, a seggszaglászást kihagyjuk.

Nem tudom, de úgy hiszem, hogy bármilyen állattal összetalálkozni, az ugyanez. Ezért aztán nincsenek macskás meg kutyás meg nem tudom milyen emberek, csak állatosak meg nemállatosak. Én egy nagy állat az állatos vagyok.

Kedves Naplóm!

Soha nem volt még ilyen jó élményem nemzeti dohányboltba* lépve, mint vasárnap, amikor egy – leginkább golden retrieverre hasonlító – kutya nézett szembe velem az ajtó mögül, majdnem pont szembe, mert pár lépcsőfokkal a járdaszint felett állt. Van ez, hogy rád néz egy állat és egyből tudod, mi a helyzet. Nem nagyon lehet leírni, egyszerűen néz, mintha örülne, de nem azzal a buta kutyaörömmel, amivel a legtöbb jóságos kutya örül bárkinek, hanem csak úgy, természetesen. Nehéz lenne bármit írni erről anélkül, hogy nevetséges vagy patetikus vagy nevetségesen patetikus lenne.

Van ez a nézés, a macskák is néznek így, sőt még a varjak is, mert a varjak kurvanagy punkok, és amellett vagy éppen azért irtó jó fejek.

Egyszer, amikor kb. 13 éves voltam, ugyanígy összetalálkoztam Egerben egy falka kutyával. Nem úgy kezdődött persze, hogy falka, hanem egy kutya, egy térdig érő fekete. Aztán jött egy kis zsemleszínű, aztán egy tacskó és a többiek. Egyszer csak azt vettük észre, hogy a város összes szabadon lévő kutyája ott van. Nyakörves és nyakörvtelen. Sokan voltak, én erre emlékszem, és vasárnap este a társaságban kiderült, hogy jól emlékszem, 10-15 kutyát gyűjtöttem ott egybe, teljesen véletlenül. Volt benne valami szürreális már a történéskor, hogy úgy sétál az ember a Dobó térre, onnan ki tudja hova, hogy mint egy nagy palást, hullámzik körülötte az a rengeteg (a szűk utcákon még többnek ható) kutya. Szaladtunk is kicsit, meg is álltam mindet végigsimogatni, erre emlékszem, többre nem.

Az meg végképp nem is gondoltam, hogy valaki még emlékszik rá. Sőt, lassacskán – ahogy telik az idő – azt hittem volna, tényleg álmodtam. Nagyon jó tudni, hogy nem.

_______

*ez meg ma is, minden alkalommal hihetetlen, hogy ilyen van, létezik, mi az, hogy nemzeti dohánybolt, emberek, hogy lehetséges ez?

A dolgok

Dátum: Szerző:

Naplovam

Csak hogy naplózzak, ha már van naplóm, elmondom, hogy állnak a dolgok mostanában.

Nem mentünk Isztambulba, mert éppen olyan szinten volt a terrorfenyegetettség, hogy nem volt kedvünk – tudom, hülyén hangzik, de így van. Mert egyébként van kedve az embernek szép tavaszon megnézni a világ egyik leggyönyörűbb, legizgalmasabb városát, nem gondolja, hogy pont őt fogják felrobbantani, tekintve, hogy épp robbantottak, szóval valószínűleg a következő héten nem fognak, de nincs kedve a világ egyik leggyönyörűbb, legizgalmasabb városát katonák és rendőrök felügyelete, szigorú tiltások mellett (vagy azokat kijátszva) megnézni. Ez a helyzet. Buktunk egy csomó pénzt, ki se számoltam, mindegy, ennél nagyobbat is vesztettünk már és szerintem nagyobbat vesztettünk volna egy szorongó utazással.

De van jó hír is.

Mindjárt itt van Attila születésnapja, a száztizenegyedik. #ja111

És itt a Posztolj verset az utcára – 2016 is. #pv2016

Amiben az a jó, hogy megint tele lesz verssel a város, az ország, a világ április 11-én, a magyar költészet napján. Az meg a szenzáció, hogy most már saját felülete van az egész megmozdulásnak, Pál Tamásnak köszönhetően van egy közös helyünk a nagy virtuális térben: www.posztoljverset.hu – csodás költészet napra számíthatunk.

posztoljverset2016-cover5

A másik jóság, hogy már az előestéjén nekifogunk a posztolásnak, és már déután lesz egy kis összejövetel a Massolit Books & Café kertjében, tehát vasárnap, április 10-én, délután 4-kor. Akinek kedve van, jöjjön el, itt van az esemény a Facebookon – kattintsátok be, ha jöttök! Én ott leszek, 111 db, azonnal posztolható József Attila verssel, de klassz lenne, ha ti is hoznátok, amit gondoltok. Celluxot például 😀

És ha posztoltok verset április 11-én bárhol a világon, és már regisztráltatok a posztoljverset.hu-n, akkor azt is jelezzétek a Fb-n, nagyon örülünk neki: Posztoljverset-esemény.

Ezen kívül az is van, hogy tegnap volt Spiró György köszöntése, hetvenedik születésnapja alkalmából, ott jártam és természetesen dedikáltattam – illetve ez egyáltalán nem tűnt reális lehetőségnek, amikor először megláttam a kígyózó sort, de aztán egy cigivel és három pocsék képpel később (amiket nyilván én csináltam a rettenetes megvilágításban), egyszer csak kevesen lettek a sorban és beálltam. Ezt ide is teszem emlékebe:

tavaszi

Szóval, vannak dolgok, a magam részéről úgy érzem, hogy kicsit sok is, mármint nekem, mármint feladat, mármint munka.

Ja, és azt tudtátok, hogy évi 5500 milliárd (!) forintot spórolok nektek? Na jó, nem én, de én is. A fizetetlen munkát végzők ennyit spórolnak a társadalomnak, bizony, itt van róla a cikk a HVG-n. Na, ugye.

Tudtam, hogy fel kéne írni

Dátum: Szerző:

Naplovam

Azt a mondatot, gondolatot, ami az embernek elalvás előtt jut eszébe, és igazán kedvére való és úgy érzi, ezt pont meg fogja jegyezni, legyen hajnal vagy akár már reggel, mindig fel kell írni. Mert el fogja felejteni. El. Ha életemben nem szívattam meg magam ilyesmivel legalább 100-szor, akkor egyszer sem.

Kedves Naplóm!

De még ha csak úgy simán elfelejteném, mintha nem is lett volna! Nem, szó sincs ilyen kegyes és alapos feledésről. Homályos és roszz érzés, egy képlékeny, múló lenyomat megmarad. Csak hogy igazán bosszantó legyen. Nem bosszankodom, persze, van erre egy módszerem. Vagyis kettő.

Az egyik, hogy megpróbálom rekonstruálni a helyzetet, amennyire lehet, most például már nem sok órát kéne ébren lennem és befekhetnék ugyanúgy az ágyba, kinyithatnám ugyanazt a könyvet, ugyanott, gondolkodhatnék, hogy már akkor olvastam-e vagy még csak néztem el a sorok fölött és töprengtem vagy éppen az olvasás alatt jutott eszembe valami és van-e köze a szöveghez (utóbbi nem olyan egyértleműen fogható dolog, mint gondolnánk).

A másik módszer, hogy nem foglalkozom vele, csak megjegyzem ezt a halvány emlékképet, ezt a furcsa, körvonalazhatatlan elképzelést, ami annyi sincs mint egy érzés, olyan, mint azok a kis babszemek, amiket iskolai biológia órán a gyerekek ázatatott vattacsíkok közé dugnak, pontosabban mint azoknak a babszemeknek a sejtésnyi kidudorodása a vatta felületén, meghatározhatatlan és apró, szinte semmi, na ezt viszont meg tudom jegyezni. És akkor egy megfelelő pillanatban – többnyire olyankor, amikor egyáltalán nem számítok már rá, akár évek is eltelnek közben -, eszembe jut az egész, az egész babszem, minden kis megráncosodásával.

Mindezt most azért írom le, mert azt figyeltem meg, hogy amíg vannak ilyen eltévedt gondolatok, addig érzem úgy, hogy van még valami dolgom. És ez az egyetlen, ami visszatart. A bosszankodástól. Is.

Készülök a Nagy Utazásra

Dátum: Szerző:

Naplovam

utlev

Fejben már elindultam, lélekben még nem. Ennyire távoli helyre még nem jutottam el életemben, és most nem annyira a kilométerekben mérhető távolságról beszélek. Isztambul.

Ma megrendeltem egy útikönyvet, a Berlitz-félét. Nincs nagy rutinom útikönyvekben, általában a netről szedek össze minden információt utazás előtt. Most se fogom kihagyni, de eszembe jutott, hogy amikor 2005-ben, életemben először Párizsban jártam, az utazás előtt hetekig forgattam, tanulmányoztam (sőt aláhúztam, meg cetliztem) a párizsi útikalauzt. Bejött. Sokkal jobban ismertem a várost, mire odaértem, mint hittem volna.

A mostani ötlet (meglepő fordulat!) ötletszerűen keletkezett, Az Ember Akivel Éljük Az Életet, már hónapokkal ezelőtt lefoglalta az olcsó repülőjegyet, szinte találomra, amikor éppen azon gondolkodtunk, hogy jó lenne 2016-ban elmenni végre valami igazán érdekes helyre. Mostanra már szállásunk is van, ott fogunk lakni Európa legszélén. Bent, a város legszebb részén, ott, ahonnan át lehet gyalogolni Ázsiába. Azért ez nem semmi. Úgy értem, elfog egy különös érzés hogy most majd a saját szememmel láthatom mindezt.

Amikor közeleg az utazás, főleg, ha a Nagy Utazás (NU), hirtelen semmire nincs idő. Szeretnék mindennel végezni, mindent elintézni, előre megcsinálni, amit csak lehet és semmiképp nem hagyni befejezetlent (pedig a legfontosabb befejezni valómat muszáj lesz). Kicsit mintha a nyomokat tüntetné el maga után az ember. És persze ne hagyjak itthon semmit, jó, csak öt nap, a fényképezőgépet biztosan nem felejtem, a többi meg talán nem is olyan fontos. Ja, útlevél. Az nagyon fontos, azt folyton itt tartom, szem előtt. És nézem, milyen az időjárás, nehogy a végén az legyen, hogy nem lesz egy göncöm, amit felvegyek… A biztonság kedvéért azért elolvastam a fapadoson is, hogy mire lehet számítani. Meg vagyok nyugodva, semmivel nem rosszabb a helyzet, mintha Párizsba vagy Londoba mennék. Ugye? Nahát.

Hogy minden készen

Dátum: Szerző:

Naplovam

natposterHogy minden készen volt mindig, elég régóta tudom. Nem akkor jöttem rá, amikor a születési évemben megjelent verseket olvastam, az csak egy érdekes adalék volt hozzá, sőt inkább olyan, mint egy kutatás, kis utazás befelé: lásd, minden ugyanúgy megvolt már akkor is, pontosan abban az évben is. Minden megerősített ebben a kezdetektől, a görögök, a Nagy Oroszok, az Érzékeny Franciák és a Borongós Angolok mind, mind, mindenkor.

Nincs annál felkavaróbb és megnyugtatóbb érzés, mint hogy nincs dolgunk a világon.

Azért amikor a kis könyvtáramat rendezem – vagy éppen feldúlom és örökre elrontom a konstrukciót – vagy felemlegetek szerzőket, sorokat, mondatokat, újraolvasok valamit vagy éppenhogy előbányászok egy félig elfelejtett, számomra ismeretlen kötetet, az az érzésem támad, hogy teszek valamit. Mint egy kis hangya, egy nagy közösség része vagyok, azé a közösségé, aki az egészet életben tartja.

Az előítélet mint reménysugár

Dátum: Szerző:

Naplovam

books

A tömegközlekedés egyébként is szívügyem, de (és talán ezt már többször említettem) elsősorban a megfigyelések kiváló terepe. Az utazóközönséget több szempontból lehet csoportosítani, az egyik a kütyü-szempontú, tehát vannak a kütyüvel-a-kézben utazók, és a kütyü-nélkül utazók. Itt tapasztalható némi ellentét, leginkább a nem-kütyü oldalról egyfajta lenézés, megvetés, ami abból az előfeltételezésből indul ki, hogy a kütyüsök (okostelefon, tablet stb.) csak a facebookot nyomkodják, értelmetlen dolgokat csinálnak és teljesen figyelmen kívül hagyják a környezetüket, afféle modern zombik, akiktől csak pusztul a társadalom.

Ez persze hülyeség, de nézzük a kísérleti szituációkat:

1. Felszállok, vagy nálam van vagy azonnal előveszem az okostelefont (már amikor nem összetörve fekszik otthon), elkezdem nyomkodni.

Ilyenkor nem kifejezetten figyelnek rám, de én figyelek rájuk. Látom a megvető pillantásokat, és látom a többi kütyüst is, akik mereven bámulják a készüléküket. Lehet, hogy ők is e-könyvet, kéziratot olvasnak rajta, mint én, vagy fontos emailt nyitnak meg – esetleg válaszolnak is rá -, így menet közben, hogy ennyivel is megrövidítsék a munkaidőt. Lehet, hogy ők is megnézik az oldaluk statisztikáit, esetleg kapcsolatot tartanak a közösségük tagjaival – amit ugye a kapcsolattartás éltet – vagy átfutják a híreket, hogy mire gép elé kerülnek, már dolgozhassanak (akár magukkal a hírekkel). Esetleg a világ másik pontján élő szerettüknek írnak pár kedves szót, amíg a szellemvasúton zötykölődnek.

Ha arrébb kell csúszni az ülésen, szinte arrébblöknek, hozzám nem szólnak, csak böködnek, mintha nem evilágról való lennék, talán magyarul se tudok, alapvetően mogorván bánik velem a t. utazóközönség.

2. Felszállok, kezemben a kütyü, majd elteszem és előveszek egy könyvet vagy folyóiratot.

Ez egy rendkívül összetett kísérlet, mert a cserét két megálló között kell végrehajtani, hogy ugyanazok az emberek vegyenek körül mindvégig. Amíg a telefon van a kezemben (és persze nyomkodom, ránézek a statisztikára, hozzászólásokra, esetleg beleolvasok egy dokumentumba), az a képlet, amit az 1. pontban írok. Aztán, amikor elteszem és előkerül a könyv, mint egy varázsütésre, szinte érezhetően enyhül a légkör, különösen igaz ez egy közepes tömegben, amikor néhány megálló alatt már térdek-lábak erdejében ülök. Ha szellősebb a hely, többször előfordul, hogy a látókörömbe esőktől kapok egy mosolyt vagy azt veszem észre, hogy a könyv vagy a folyóirat címét böngészik, az arcokról mindenesetre eltűnik minden ellenséges árnyalat.

Nos, mint született optimista én ebből azt a következtetést vonom le, hogy a könyv, az olvasás – legyen ez bármilyen sztereotipikus – még mindig értékes dolognak számít. Egy ember, könyvvel a kezében még mindig pozitív érzéseket kelt, bármerre járunk. Azért ez okot ad némi reménységre, nem?

Valamit a gyakorlásról

Dátum: Szerző:

Naplovam

hatter.jpg

Sokat néztem például a fákat. Sokféle képpen lehet valamit sokat nézni, lehet sokáig vagy gyakran, lehet sokáig és gyakran, lehet álmodozva vagy azonnal absztrahálva és lehet rögzítve, meg kit udja, még hányféleképpen. Én kicsit mindegyiket szoktam csinálni, de leginkább: sokáig, gyakran, rögzítve.

Mivel sokat néztem így a fákat, bármikor tudok egy fát rajzolni.

Egy fa az a fa esszenciája, fa mint élőlény és forma, de nem mint igazi fa. Érdekes, nem?

Egyszer kaptam egy feladatot: írjak 10 mondatot egy fáról. Ez nem olyan régi feladat, eddigre már az írással is úgy voltam, hogy elmondhattam, sokat csináltam (jól, rosszul, ez most mellékes). Túlteljesítettem, 3 x 10 mondatot írtam, három különböző fáról. Nem tudtam egy fáról írni, csakis a fáról, arról, amit egy beadandót készítő grafikustanonc vagy egy hobbifestő gallyról gallyra lemásolna.

Most az jutott eszembe, hogy szerintem az írás és a képzőművészet között ez az alapvető különbség. Persze, ki tudja.

Kisebbnél nagyobb, nagyobbnál kisebb örömök

Dátum: Szerző:

Naplovam

Kedves Naplóm!

Először Nóra szakdolgozata (melyről a Rólam-fül alatt megemlékezem) vetette fel bennem a kérdést komolyan, amit egyébként mások is pedzegettek korábban, csak igazán sosem érettem, hogy mi is a kérdés: Hogy lehet ennyi mindent csinálni? (Itt arra szokás gondolni, hogy én ennyi mindent csinálnék, azaz nem tudom, mennyit, de ennyi kétség kívül több, mint 1, de nem biztos, hogy pozitív egész szám – na jó, szóval, a rajzolás, meg az írás például.)

Az igazság az, hogy most sem értem a kérdést, de most már legalább tudom, hogy miért.

A helyzet az, hogy én mindig ugyanazt csinálom, csak kívülről tűnik másnak.

Itt vannak most például a cipők. A cipő is olyan, mint a vászon meg a papír: nézem, dolgozni fogok rá, és hopp, papír, már ott is vagyunk az írásnál. Igen, én is laptopon írok, de a jegyzet azért még papíron van időnként, és minden írásmű vágya végtére is a papír, akkor is, ha már a kezdetekkor tudatában van annak, hogy legfeljebb otthoni nyomtatón kerülhet papírra. (Különben a Lator László mondja valahol, hogy ahhoz, hogy egy szöveget rendesen át tudjon tekinteni, neki bizony ki kell nyomtatnia, érdekes, gondoltam ekkor, azt hittem, hogy csak én vagyok ilyen “maradi”, haha.)

De most egy kicsit félrevezető voltam, az egész nem így függ össze, csak néha nem bírok ellenállni a kínálkozó analógiának.

Az egész (ez alatt a bármit-alkotást értem) fejben megy – ezért néz ki kívülről annyira hülyén -, mire eljut a megvalósítási fázisba, már több tucat variáció megszületett és elvettettett. Ülök, elgondolom, hogy milyen dolgot szeretnék látni a papíron/cipőn, és itt most nem véletlenül írtam dolgot mondjuk forma vagy karakter (vagy fellengzős latin szavak tömkelege) helyett, mert addig nem történik semmi, amíg dologgá nem lesz ez a valami.

Az egész úgy zajlik, mintha egy láthatatlan, kis sűrűségű, de nagyonis létező anyagot gyűjtögetne az ember, összehúzná a tenyere/agya élével, mint a homokot vagy inkább leheletfinom szálakat, gombolyaggá, valami képlékeny, masszává. Ez kimerítő és hosszú munka és amikor megvan, akkor még nincs semmi. (Vagy a semmi van, de ezt meghagyom a filozófusoknak.)

Ezután ez a semmi valahogy tömörül, tulajdonságokat vesz fel, élesedik, néha teljesen szétesik, elviszi az első szél. Máskor, szerencsésebb (és hát… sokszor fájdalmasabb) esetben, megmarad, további kísérletek alanyául szolgál, egyre valamibb, egyre dologabb lesz és egyszer csak már a saját tulajdonságainak engedelmeskedve működni kezd. Akkor az ember lerajzolja vagy megírja. Nem, nem mint egy diktátumot, semmi különösebb ihletettség, egyszerűen befejezed azt a munkát, amit egészen odáig is csináltál, csak most már kívülről is látszik.

Ez se valami diadalmenet, itt is jó nagyokat lehet belerontani, melléfutni, melléütni, mellérajzolni stb., mert az agyunk és a fizikai valónk nincs olyan szoros együttműködésben, hogy mindent sikerüljön kihozni a bent már egészen rendesen létező dologból. Ha néha mégis megvan, vagy legalább valami olyasmi, akkor máris: öröm. A kisebbnél nagyobb, a nagyobbnál kisebb. Mert a legnagyobb öröm mégiscsak a sör.

Kisebb bajok

Dátum: Szerző:

Naplovam

Kedves Naplóm!

Azt hiszem, ebben az országban nemcsak a foci meg a politika az, amihez mindenki ért, a gyógyítást is nyugodtan ide sorolhatjuk. Így vagy úgy, de mindenki szakértőnek érzi magát a témában, ámbár én maradi vagyok, orvosokra, mentősökre, azok közül is az ismerősökre szoktam hallgatni, utóbbiakra már csak a közös kamaszkor okán is, ők aztán igazán tudják, mennyire vagyok felelőtlen és máskor meg mennyire paranoid hipochonder – persze csakis magammal kapcsolatban.

Mindenesetre, egy kisebb baj is bőven elegendő, hogy kihozzuk a térítő szándékot mindenkiből, merthogy nyilván ebben is van egy hatalmas megosztottság ma Magyarországon, miért ne lenne? Vannak a csak-nyugati-orvoslás-hívők meg az ezoterikusok (utóbbiak lehet, hogy  megsértődnek, de egy kalap alá vettem itt most mindenkit a homeopatáktól a kuruzslással foglalkozókig).

Miközben, akár egyiket, akár másikat tanulmányozzuk (a kifejezés máris magyarázatra szorulna, de mindegy, mert aki nem szokott semmit tanulmányozni, úgyis úgy hiszi, hogy szokott, aki meg szokott, az érti), hamar rájövünk, hogy nem létezik kizárólagos igazság. Egy ilyen kis naplóföljegyzében nem vállalkozhatok még arra sem, hogy felvázoljam azokat a pontokat, amik egyáltalán a kérdésekhez elvezethetnek – a tanulmányozás során úgyis találkozik velük, aki akar, egyetlen dolgot említek: minden betegség orvosi leírásában találkozunk a nehezen megfogható “lelki” eredettel, ami stressztől kezdve nagyon sok minden lehet, és csak azért említem, hogy lássuk, egy teljesen egyszerű nátha is adhat fel komoly kérdéseket.

Annyit azért jegyezzünk meg, hogy az antibiotikum idestova (saccolok) 20-30 éve nem számít mindent vivő csodaszernek, túlzott fogyasztása pedig ahhoz vezetett, hogy mára kitenyésztettük azt a szuperbaktériumot, ami minden általunk ismert antibiotukumnak ellenáll. És nem szeretnék senkit elkeseríteni, de vírusfertőzés kezelésére meg sose volt alkalmas. Ja, hogy mi a különbség a vírus meg a baktérium között, mi? Na, hát pár év kitartó olvasgatás és máris kiderül még ezen kívül számos érdekesség. Már annak, aki szeretne tisztában lenni a dolgokkal. Akinek meg pont elég, hogy valakije egyszer orvosírnok vagy kórházi takarító volt, legalább ne terjessze a hülyeséget, legyen szíves. Köszönöm az enélkül is egyre butuló magyar lakosság nevében.