Ezt meg azt csináltam gyerekkoromban, minden nagy volt, féltem dolgoktól, ezt-azt szerettem, amazt máig szeretném – van ez a makacsul bennünk tanyázó kollektív nosztalgia, ha bemondanék hívószavakat, rögtön érezhető lenne, tízből kilenc olvasó a szívéhez kapna, de nem mondok be.

Vannak biztosan befutó erotikus képeim, tízből kilenc olvasó magához nyúlna, de ezeket nem villantom fel.

Vannak remek kínok is, összeszorított fogakról a zománc is lepattogna, tízből kilenc fogorvos ajánlaná, de miattam aztán ne élvezzék jobban az egykulcsos adózást.

Nem megyek biztosra, valahogy ezzel teszek különbséget jó és rossz között. Ezzel szívatom magam: válasszam mindig a nehezebb utat úgy, hogy közben tudom, hogy igazából* nincs választásom. Köszönöm, nincs mit.

______

*végső soron