Voltaképpen

Dátum: Szerző:

Ujjgyakorlatra márpedig szükség van, gondoltam ma, amikor egy A Hosszabb Szövegre bambultam.

Amikor benne van az ember, voltaképpen átlényegül (Nem modoros ez egy kissé, kedves barátom? – teszi fel a kérdést az egyik fölöttébb figyelmes karakter, mire a másik csak bólogat, olyasféleképpen, hogy hát igen, igen, sőt kicsit mintha fellengzős is lenne, na de, hát hogyan is beszéljünk az efféle dolgokról, na mégis, hogyan?, vagy ne is? kérdezi közben, mintegy rajtakapva magát egy ordas baromságon, de a száján végül csak az jön ki, hogy hm, hm.).

„Úgy lapult bennünk a normális élet, mint a lánchídi oroszlánok szájában a nyelv, a legtöbben elhittük, hogy tényleg ott van, de egyikünk sem vette a fáradságot, hogy megnézze, milyen” – mondja a főkarakter. Ez ilyen idióta-típus, ez például állandóan hasonlatokkal jön, egészen kezdem megutálni, plusz nem alszik. Annyira nem, hogy egy teljes éjszakát már én is kihagytam, és ha ez így megy tovább, előbb-utóbb valamibe nagyon bele fogok aludni.

Az meg egyszerűen nem tudott még eldőlni, hogy három, vagy négy szálat kell megtartani. Erre az egyik ír egy verset arról, hogy az öreganyja haladt a korral, tűzre vetette a szövőszéket

(Nyolcvan év, leélte, mire megszülettem,
sok van közöttünk, mondogatta, sok.
Se ház, se udvar, de azért csak haladjak,
tartsd a szálakat, mondogatja most.),

hát jó, legyen mindegyiknek valami hobbija, gondolom, írogassa csak a verseit. Amíg alszik, majd a másik dolgozik.

Azon kapom magam, hogy írásról írok, ami voltaképpen ordas nagy baromság.

(ez nem) Szeifert Natália

 

Un

Dátum: Szerző:

Egész nap, mintha mega

kadt

meg

megakadt volna a tű a bakeliten.

Un

Digitális ébresztés, kerregő koffein,

skr

skr

skrikkelt az öngyújtó,

tc-tc-tc, a klaviatúra, és csak gyűltek a felhők.

Un

Betonszínű fejfájása volt a városnak, reggel hat óta bennfelejtettem a mélyhűtőben

tőben az ásványvizet. Tömbbé fagyott.

Un

A tésztafőző víz felbugyogott a tűz

gyogott a tűzhelyen, a macska  aludt, mint máskor, csak most

most

most mélyebben.

Un

Készülődés-szag, minden ablakban felhő,

akban felhő, az utolsókat rúgom, go

sókat rúgom

sókat rúgom, gondoltam, amikor végre eleredt az eső.

Un

Un

Unbelievable.

 

Örökké nem eshet

Dátum: Szerző:

Olcsó dolog lenne egy közeli, nagy visszhangot keltett tragédiáról írni, kiváltképp itt, kiváltképp nekem, úgyhogy nem is teszem. De a pofon megvan. Szédít, nem hagy nyugodni, szóval üt. Még ha tompábbat is, mint vártam, egyszersmind mélyebbet – tompább és mélyebb?, nem túl zavaros ez?, persze hogy zavaros, mi nem az.

Van azért, ami nem az, például tudva tudjuk*, hogy egy életmű csak akkor van kész, ha az alkotó halott. Ahogy Eco mondja, minden befejezett szöveg után meg kéne halni, ezzel nincs mit tenni, csak bólintani lehet rá.

Aztán ismerjük, pontosabban csak látjuk azokat a mechanizmusokat, amik rég lejárt életeket működtetnek tovább, sokszor a felfoghatóság határán messze túl, kizárólagosan egyetlen cél érdekében, hogy a megkezdett munka elkészüljön.

És ott vannak a modern Noék, akik mintha egy felsőbb utasításnak engedelmeskednének, minden ésszerűséget félretéve dolgoznak egy ügyön, aminek okával és céljával saját maguk is oly kevéssé vannak tisztában, mint a környezetük, ezért aztán előbb-utóbb futóbolondnak titulálják őket – és az még a legjobb eset, akkor ki vannak pipálva, el van nekik nézve az egész, és hát néha ez a legtöbb, amit el lehet várni, amit meg lehet kapni azoktól, akik körülöttünk élnek, egy ilyen kedvesen elnéző mosolyt, egy legyintést, ezekből legalább nincs baj.

Mi az, hogy feltenni valamire az életet.

Ez a kérdés kérdőjel nélkül. Azt hiszem, az alkotó mindig nagy játékos, hiába szeretne jobban kis kibic lenni. Nem nagyon van választása.**

Ahogyan nem választhat magasságot, lábméretet sem. Hordjuk el magunkat. Egy dolgot tehet – ha tud -, eldöntheti, melyik percet válassza. Egyszerű, mint egy pofon.

________

*csak nem vesszük tudomásul

**nincs

Itt kéne a címet megadni

Dátum: Szerző:

Na, azt például nem tudom leírni, ahogy a macska értetlenül visszariad a szobaajtóban vagy szobaajtóból, tessék, azt se tudom hol, szóval megy a szobából kifelé – nem mintha egy macska valaha is menne, minimum hogy vonul – , és megtorpan, visszanéz, ahogyan a macska meg tud torpanni, tökéletesen megdermed, csak a fejét fordítja hátra, néz rám üveggolyószemmel, hogy mi van.

Embernek az ágy közepén ülni reggel, laptopra bámulni, felzokogni  – jaj, de tényleg -, és csak zokogva maradni nem valami megszokott látvány a macska számára, a jelenettől mintha kissé elbizonytalanodna, nem állítanám, hogy meglepődik, egy valamire való macska nem lepődik meg – soha -, de elindul benne az újratervezés, aztán a teste többi részét is visszafordítja az ágy irányába, puhán felugrik az emberéhez, hogy megkérdezze, mi van.

Hanyatt vág a gondolat, hogy mennyire nevetséges vagyok – mi a baj velem? -, kedves Natália, sajnos, sajnos, sajnos, – Kedves Jóisten! -, talán ez a reggel alkalmas rá, hogy végre számot vessen az eddigiekkel, legyen belátó, lássa be, kedves, tisztelt Sajnos Natália, tudomásul vegye és a többi, tudja, tudom, mit tudok én, semmit, ja de. Nem mindegy, milyen macskája van az embernek. Ilyen visszafordulós vagy elvonulós. Nem mindegy.

Széljegyzet

Dátum: Szerző:

Magamba tömöm a gyógyszert, ettől hajnalig pörgök majd, de ezt akkor még nem tudom. Csak jobban akarok lenni, odamenni, hazajönni, elterülni, mint a nagyalföld, ahogy apám mondta, vagy eldőlni, mint a rohadt nád, ahogy a Kraj Tibi mondta.

A gyulladás belülről fal fel.

Apám tudott elterülni, mint a nagyalföld, Kraj Tibi tudott eldőlni, mint a rohadt nád, én tudok gubbasztani, mint egy fülesbagoly, úgy gubbasztasz ott, mint egy kis fülesbagoly, mondta apám egy éjjel, amikor egyikünk sem aludt, és ez tőle elég nagy kedvesség volt.

A kedvesség ideje lejárt. Apám halott.

Hajnalig gubbasztok, hatnak a gyógyszerek, amikor jobban akartam lenni, akkor hol fáztam, hol izzadtam tőlük, izzok,  izzadok, be vagyok gyulladva, kiver a víz, aztán fázom, didergek, megkeményedik a mellbimbóm, egy izzadságcsepp elindul a hátamon, a gerincem árkában lefelé vándorol, de igazán jól csak órák múlva leszek, hogy feldolgozzam a jelen időt.

Van ez a hülye szokásom, hogy azt képzelem, hogy átlátom a magam alkotta rendszereket, egyáltalán valamire valónak tartom őket, habár kutya legyek (vagy rohadt nád), ha meg tudom mondani, mire. A Kraj Tibi eljátszotta a rohadt nádat úgy, hogy fél óráig röhögtem rajta, nagydarab gyerek áll az ágy szélén és eldől – tényleg, mint a rohadt nád – és hallani lehet, hogy valami megroppan a súlya alatt az ágykeretben, de majd évek múlva adja csak fel, törik ketté, egy másfajta igénybevétel hatására. Fetrengve, visítva röhögni, addig, amíg egyszer csak már nem tudja az ember, miért folynak a könnyei, aztán átadni magát a végtelen sírásnak, hátha jó lesz a vége, habár a magam alkotta rendszerekben (nevezzük ezeket szövegeknek), általában nem jó a vége és most, hogy már mindezek összemosódtak egyetlen irdatlan masszává, igazán nem is tudom, mit várnék egy kiadós sírva röhögéstől, gondolnám-e, hogy ez bármi jót hozhat. Nem, azt hiszem, nem gondolnék erre, az állandóan visszatérő fül-gége gyulladásra gondolnék meg arra, hogy milyen gyógyszerek vannak még készleten, mit lehetne bevenni, amivel elmegyek egy darabig. Nem. Az állandóan visszatérő keserűségre gondolnék igazából.

Mint a nagyalföld, úgy akarok terülve lenni, nem, inkább dőlni úgy, mint a rohadt nád, mert ebben már van valami megkönnyebbülés, a lemondás, a végérvényesség megkönnyebbülése, szinte hangtalan, a végén a tompa puffanást nem hallja senki, persze tudjuk, ha az őserdő közepén kidől egy fa, aminek zaja emberi fülhöz el nem ér, attól még az is csak éppen olyan hangot ad, mint a többi. Ez persze csak feltételezés, nem bizonyítható.

TILOS

Dátum: Szerző:

Nálunk nincs sorban állás!, ez van kiírva az aluljáróból feljövet legelső útba eső nemzeti dohánybolt tejüvegére*, egy másikra meg az, hogy Nálunk valamit is lehet kapni!, nem emlékszem, mit, de láthatóan marketing szempontból jó ötletnek tűnt  tudatni a potenciális vásárlókkal, hogy van.

tilosok

Nálunk van, nálunk nincs – kitűnési kísérletek. A fekete-barna-anchor-jack egyenruha hajtókájára tűzött mondatok. Kék iskolaköpenyre kék tintával AC(villám)DC, rosszabb esetben FTC, ilyesmik.

Abba megyek, amelyikben nincs sorban állás, általában ketten-hárman állnak előttem a sorban. Az ilyesmit amúgy az ember fel sem veszi. Hogy ki van írva, hogy nincs, miközben van.

Fűre lépni, padon élni, kutyát bevinni, dohányozni, káromkodni, padlóra köpni, énekelni, fűre kutyát rászaratni, padon fekve fáradt téli napfényt elnyelni, szemetelni, póráz nélkül, érvényes jegy vagy bérlet nélkül, hatósági engedély nélkül, bukósisak nélkül, jelzés nélkül, szájkosár nélkül, zárjegy nélkül, ész nélkül, alkoholt venni, alkoholt eladni, alkoholos állapotban lenni, bemenni, kimenni, fényképezni, kutyád szarát el nem takarítani, felebarátod fele nőjét megkívánni, elfelezni, közösbe dobni, behajtani, befordulni, ráfordulni, oda tenni, nem oda tenni, kihajolni, nekidőlni TILOS!

______

*ebbe a szóba mindig belebambulok

Nyuszifül (18+)

Dátum: Szerző:

Az utazás általában orgonahang. Van az egésznek egy állandó tompa zúgása (moll), közbevetőleg néha gyors futamok.

Azon gondolkodom, hogy mindenkinek kell hogy legyen az életében legalább egy ember, aki a barátja és bírája. Aki az lehet. Aki szól, ha mellényúl, hogy hagyja abba. Hagyjon fel vele. Az a futam jön most, amikor hirtelen minden egyszerre zuhan át rajtam, és mindenről kiderül, hogy rossz. Csapnivaló, fölösleges, értelmetlen, értelmezhetetlen, céltalan és a többi. Rossz. Rossz.

– Hé, kell egy koncertjegy? Ingyen odaadom – nevetgél a barátjával.

Hogy nekem ki fog szólni. Szólna-e bárki. Nekem nem kell a kegyelemkettes, ezt mindenki tudja, szegény anyám tudta a legjobban, amikor már ő is azt mondta, hogy ha legalább néha befognám a számat, ha nem akarnék mindenáron egy tisztességes egyest, nem ott tartanék, ahol akkor tartottam, hogy csak a végletek, 5, 1, 1, 1, 5. Jegyek. Milyen koncertjegy, kihez beszél ez a srác? Egy másikhoz, akinek nem kell.

– Pont az ilyeneket szeretem, mint te.

És honnan tudom, hogy miért nem szól senki. Kegyelemből vagy őszintén. Mindenki hazudik. Vécét kéne takarítanom a Keletiben, ez a helyzet. Nem, nem ez. Mi a helyzet akkor. Most tényleg elbőgöm magam valami ilyen közhelyes baromságon, hogy kilátástalan fojtogató magány, vagy mi a franc lesz.

– Mi a helyzet?

Nagyon erősen szorítom azt a szépen ívelt kapaszkodót, nem kapaszkodom, egyszerűen tartom, én tartom meg, mindent én tartok meg ezzel a kezemmel, egy nagy frászt, persze. Helyén tartom az eszem. Mi az, hogy mi a helyzet?

– Figyeled, milyen húsos a szája? – kérdezi a barátját.
– Ja. Fain.

Édesistenem, az én számról van szó, az arcomba bámul. Nagyon nem nézek vissza. Vissza-nem-nézés, amennyire ez emberileg lehetséges.

– Hé, nyuszifül! Kinyalnálak.

Ó, a füles fülvédőben jöttem el otthonról. Francba.

– Látom, a barátod nem rendez el. Majd adnék én neked. Egész nap reszelnénk.

Én nem. Nem vagyok itt. Ne nézzen rám senki, ne szóljon hozzám. Nekem lelki válságom van, a rohadt életbe.

– Hát feláll a faszom, komolyan!

Elröhögöm magam. Összeszorítom a szám. Még egy megálló, ha addig élek is. Aztán csak zúgjon.

Kísérleti adás

Dátum: Szerző:

Az éjszaka közepén* felébredek**.

Arc. Arccal szemben vagyok, az arcoddal szemben vagyok. Még odaát, az álomidőben kimondtam egy mondatot, az lebeg most köztünk, a te szemed, szád és az én szemem és szám között, vízbe ejtett használt óvszer. Még látlak, de az agyam már tudja, hogy nem vagy itt. Arccal az arcnak.

Egész éjjel a háttérben darálnak
– valami lassan fojtogat – túl jó vagy a pokolnak – fülembe súgja: semmi baj – csak az őrület szokásos tünetei – kísérlet, milyen lesz – mindvégig mindennek – tudatában lenni – jópofa – nem igaz
de a mondatomra ébredek fel. Kiszakad a számon, hamarosan eljön az idő, amikor bánjuk, eszeveszettül, menthetetlenül bánjuk és sajnáljuk azt a rengeteg időt, amit nem használtunk el együtt. Hirtelen súlya lesz, nem tudom, hogy a keserűségtől, a félelemtől vagy az idő említésétől, de megszilárdul és elnehezül minden szó, és az álom nem bírja a súlyokat, olyan, mint a fejtetőre állított felvétel arról, amikor víznél kisebb sűrűségű tárgyat próbálnak víz alá nyomni, de az kiszabadul és felszínre ugrik, ugyanígy működik, így ugraszt ki most a hirtelen fellépő nehézkedés a nyugodt alvásból.  Fordított gravitáció. Valóságterror. Kiszolgáltatottságom tökéletes tudatában.

Annyira félek tőle, hogy csak álmomban mondom ki
– hinni, hogy túl jó vagy oda – hogy valaki számon tartja – szilárd-megingathatatlan tudja – hogy ki hova való – egyáltalán mi az, hogy jó
ki se mondom, kiköpöm, jóslatként csúszik ki az ajkaim közül, mint a szerencsesütiből a papírszalag. Nem mondom, mert nem akarok hinni benne. Le akarom rázni. Csak álmomban mondja valaki. Talán te.

_________
* Az éjszaka közepe mindig csak viszonylat. Az éjszaka közepe soha nem az éjfél. (Hiszen akkor még nem is alszom.) Az éjszaka közepe szigorúan véve már hajnal. Az éjszaka közepe a meghalás órája, a konkrét történésé, de nem a halálé. Az éjszaka közepe az álomból felriadás órája, az élet a felszínre bukik, mielőtt továbblebegünk.

** felbukkanni az álomból néma erőszakra, csodálkozni, hogy a világ megy tovább, az óra ketyeg, alszik a család

Spontán naplókitörés

Dátum: Szerző:

Szeráj. Olvasom a villamosról kibámulva. A cselekmény helyszíne egy szeráj, igen, kedves uraim, egy serraglio. Tükörképem, árnyékom, abszintzöld-szín szerájom. Már hazafelé tartok. Táskám, szatyrom, vállam, karom.

A Nyugatinál mindig beállnak az ajtóba, az  egyik srác nekimegy egy másik srácnak, akkor az meglöki a vállát, ez visszalöki, te jöttél nekem, bazmeg. Inerciarendszereink a mindennapokban. Várom, lesz-e ütésváltás. Nem lesz. Lemegyek.

Micsoda plakát, Kúrhatnám polgár, ja nem, persze hogy nem, óvakodjunk a  merész újításoktól.

Éppen ez az, semmi új, minden ismerős nekem a kórházban, én még mindig az vagyok aki nem fordul el, aki nemhogy nincs rosszul tőle, de ismeretlen okból valósággal szereti ezt a szagot, akinek mozdul a lába, ha a szomszéd ágy mellet sípol a monitor. Onnan jövök most. Nagyon igyekeztem, egyáltalán nem kérdeztem fölösleges dolgokat, de illedelmesen megkérdeztem párat, amit tudok és párat, amit nem. Tudom, milyen ht-kat* szeretnek, na, én pont olyan akarok most lenni. Szemem előtt az összes ht, akivel valaha találkoztam, arcok, mimikák, gesztusok, hangszínek, válogatom a legjobb tulajdonságokat, végül az agyam kiköpi a szinte tökéletes prototípust. Jöjjön hát az átlényegülés. Jó akarok lenni, jó leszek, jó vagyok.

Úgy hagynak el az elvek, fogadalmak, mint fáradt hajszálaim a telogén fázis végén, észrevétlenül, fájdalommentesen hullanak a műpadlóra (amin egy kéttenyérnyi sebet gondosan körbeszögeltek, hogy ne szakadjon tovább, szép, szabálytalan, rüszkös mélyedés, a nosocomialis fertőzések melegágya), mintha soha nem tartoztunk volna össze. Mindent meg akarok tenni, ami tőlem telik. Csak tudnám, mennyi az.

Kotorászok a táskámban a metrón, persze hogy otthon hagytam a tollat. Amikor végre van nálam papír. Fel akarom írni ezt a szót, hogy szeráj. Előveszem a telefont, megnyitok egy piszkozatot a levelezőben. Akkor kezdem el ezt írni. Elküldöm majd magamnak, aztán otthon kopipésztelem.

A hazai villamoson az ölembe bámulok, az ölembe akarok bámulni, de a lábamnál van két szatyor, az ölemben meg a táskám, ezért a fekete műanyag cipzárt bámulom, fogai közt az ismeretlen eredetű fehér szöszöket, vagy mik ezek, morzsák, amik minden fekete cipzáron ott vannak, de vajon honnan jönnek. És felnézek és ott van az idősb hölgy, fehér kabátban, irhakesztyűvel, púderszínű kalapban, utánozhatatlanul szép tartásban, összezárt térdekkel ül, hatvanegy éves, pont tudom, a múlt héten mesélte bele a telefonba ugyanitt. Szeretném belenyomni az ujjam az arcába, csak egy kicsit, hogy érezzem, hogy pontosan olyan puha, amilyennek látom, amilyennek képzelem. Hatvanegy éves, anyám sosem lett hatvanegy. A hölgy nyugdíjba ment, ezt is a múlt heti telefonból tudom, azóta szabadidejében dolgokat csinál. Van szabadideje, vannak dolgok, amiket szeret csinálni. Hogy eddig kell-e rá várni, ezen gondolkodom.

Szeráj, serraglio, így kattogtak ma a villamosok. Talán hallotta más is.

_________

*hozzátartozó

Keresem a jót, keresem a hangot

Dátum: Szerző:

bepA kishitűség, az nekem a bajom. Hogy nem vagyok elég pozitív. Még egy rendes újévi fogadalom se telik ki tőlem.

Nagyanyám mindig azt mondta, amit adnak el kell fogadni, ahol ütnek, onnan el kell szaladni. Na, én akkor ennek szellemében, mondom, megfogalmazom az újévi gondolatomat, hogy egy évben egy gondolatom már nekem is legyen, és akkor így elhatároztam, hogy én mától (vagyis hát holnaptól, mert ez még december 31-én volt), amit adnak elfogadom és a rosszat pedig én ugyan nem keresem többé semmiben. Mert azt is mondta mindig a nagyanyám, hogy aki keres, az talál. Aztán valahogy úgy vettem észre, hogy tényleg. Minden jóban van valami rossz (ezt is mondta), én legalábbis elég könnyen meg tudom találni, persze lehet, hogy ez csak a rutin, de ugye, ez most már másképp lesz.

Alig telt el pár nap ebből a szép új évből, jó, hát hó nem esett, annyi baj legyen, attól még szép, és akkor jött a gondolat, hogy „Keresd a jót!” – ezt ugyan nem a nagyanyám mondta, de azért szöget ütött a fejembe. Hogy tessék, én még ezt is el, de milyen jó, hogy vannak nagyszerű emberek a nagyszerű gondolatokkal, akik így segítik az embert, már az ilyeneket, akinek például, mint nekem, nincsen már nagyanyja, se anyja, se apja, de hálistennek, hogy vannak, akik apánk és anyánk helyett is nagyapáink és nagyanyáink, értik, mire gondolok.

Hogy ezekben a tanácstalan időkben, amikor az ember úgy vágyik egy kis jóra, hogy közben igazán maga se tudja, mire vágyik, mert egy kicsit el vagyunk épp anyátlanodva, pedig hát minden jó végül is, csak el kell határozni, hogy a rosszat nem keresi meg benne az ember, na, ilyenkor kell, hogy ott legyen valaki, aki megmutatja. Hogy kézen fogja az embert, vezesse. Mondja meg, mit keressen.

Kicsit olyan ez, mint az első lap nap az oviban, értik, mire gondolok.