Mintha a város és még valami* szamurájává szegődtem volna, legalábbis olyasféle út ez, amit nem választ az ember és soha nem tudja meg, járhatott volna-e másikon. És persze nem vagyok még semmi, hiába szegődtem, és sosem leszek készen.

Nem gyorsítok a lépteimen, amikor hazafelé jövök este, de a nyár elfáradt, langyosakat lehel, elsírja magát.

Az embernek ismernie kell a „zápor tanítását”. Akit útközben egy váratlan zápor elkap, elkezd rohanni, hogy ne ázzon el. Ha viszont természetesnek vesszük, hogy esőben vizesek leszünk, akkor kedélyünk megnyugszik, még akkor is, ha bőrig ázunk.
Ez a lecke mindenre vonatkozik.**

Azt hiszem, a nagy gondolkodók mind szamurájok voltak, tántoríthatatlan, vesztegethetetlen harcosok. És mind ismerték a Bushidót, legfeljebb máshogy nevezték. Százezerszer is nekirugaszkodtak ugyanannak a feladatnak, felszabadítani a szellemet, szolgálni, habozás nélkül halált választani.

Őket keressük, amikor rájövünk, hogy rajta vagyunk az úton (haver),  mert akkor látjuk meg azt is, hogy már évek óta csakis mestert keresünk. Őket keresem. Addig is: becsukom a szemem, gyakorolok.

___________

*egyelőre nem tisztázott, talán az írás

**Hagakure – Az első könyvből