Naplovam

Olyan furcsán nézel, mondják néha a lányok. Most, hogy pár napot együtt voltunk (úgy, hogy nem volt sok választásuk, együtt mentünk “nyaralni”), azt is mondták, hogy sokszor nézek furcsán. Régebben azt, hogy szigorúan, de az csak amiatt volt, hogy nem hordtam a szemüveget. És nem láttam jól. Most két éve valamivel jobban látok (mínusz, ha napszemüveg, mert az a szememnek kellemes, de a látásomon semmit nem javít), úgyhogy maradt az, hogy furcsán. Elég gyakran nézel furcsán, mondják.

Próbáltam rájönni, mivel van ez összefüggésben. Szóljatok, ha furcsán nézek, mondtam, szóltak mindig.

Ha az ember alapvetően megfigyelő, önmagát is hajlamos ugyanúgy górcső alá venni, mint bárki vagy bármi mást. Nem tudom, kedves olvasó, te megfigyelő-elemző típus vagy-e, de ha igen, akkor tudod, hogy ez sokszor éppen elég ahhoz, hogy megérezzük azt a mélyen bennünk lakó szégyent.

Miért emeltem fel a hangom egy ártatlan vitában, miért vigyorgok legtöbbször úgy (a fényképekről tudom), mint aki fanyalog, elege van, miért vágok durcás képet munka közben, vagy miért felhúzott szemöldökkel írok, amikor nagyon belelendülök, kihez fordulok oda teljes testtel, amikor hallgatom és kihez nem, vajon miért stb.

A furcsa nézés nem szégyen, az csak kellemetlen, ahogy sok öntudatlanság. De a megfigyelés (megfigyeltetés) arra jó volt, hogy megtudjam, mikor nézek úgy. Szinte mindig. Mit csinálsz ilyenkor fejben? Írok, mondtam.