287.

Még valamit a homokról.

Van olyan japán tengerparti szakasz, ahol nukleáris tevékenységből származó üvegszerű szemcsék vegyülnek a homokba. Ez még a világháborús atombombák hagyatéka.

A világon több helyütt, radioaktív szennyet mos a parti homokba a tenger.

S akad, ahol korábbi meteorit-becsapódás mikronnyi nyomait láthatjuk, ha a homokot megfelelő nagyító alatt vizsgáljuk.

286.

A legérdekesebb rejtélyek között az is ott van, hogy vajon miféle logika irányítja azt, mi marad meg a tudatunkban. Hogy például én egy húsz évvel ezelőtti beszélgetésből miért arra emlékszem, hogy arról folyt a vita, hogy kell-e gersli a káposztába, s miért van az, hogy erre hivatkozva azonnal tudja más is, hogy melyik volt az a beszélgetés, az az alkalom. Miért jegyezzük meg a gerslit és miért olyan nehéz azt összerakosgatni, hogy mikor is volt ez pontosan. (Gersli nem kell.)

281.

Nem, nem, nem, jó a módszer. Mármint a tájékozódási. Hiszen mindenki tudja, hogy ha a földön (vízen) nem találunk megfelelő viszonyítási pontokat, fölfelé kell nézni.

Jaja. A csillagok.

280.

Körülnézünk.

Be-lent-ki. Ezt nem feledjük.

Jó, minden szuper, néhány jelölővas tartja magát, látjuk, merre jártunk a nagy, üresnek tűnő, de nagyon is valamikkel teli tájban, és ami még fontosabb: látjuk, hogy merre nem akarunk már menni.

Az első csenevész fásszárúak lesznek a megmentőink. Kettőnyolcvan. Már nincs sok hátra.* Biztatgatjuk magunkat.


*pontosabban: több van hátra, mint előre

279.

Számunkra szinte semmi sem kielégítő. A végtelen egybefolyó homoktenger sem eléggé az, ami. Még hogy unalmas. A vihar után előbújó állatok, a csordától elszakadt állatok, a vadászó állatok. A pinceborgarak. A kaméleonok. Megannyi izé meg hogyishívják.

De azért valami zöld legyen most már. Nem szívom el, megígérem.