Aki úgy éli az időt, mint én, érti, hogy mitől olyan végtelenül szomorú egy szürke nap. A kilátástalanság pillanata örökké tart. A napsütésben minden a ragyogóbb arcát mutatja, mindennek van arca, mindennek van ragyogóbb arca.

Azt mondja a Pethes Mari egy interjúban, hogy szeret nő lenni, és ettől az egyszerű mondattól én azért leszek libabőrös, mert tudom, hogy igaz. (Róla, tőle, nála tudom, pedig ritkán mondja.) Nincs versengés, nem dagad az emancipált mell, ha mindent tudnék, amit egy férfi tud, mi szükségem volna a férfira, kérdezi, és tényleg.

Egész életemben férfiaktól tanultam, és ahogy kinéz, a hátralévő időm is ezzel fog telni. Mert a női részét tudom. Tudom és szeretem. A testemen viselem a sorsomat, térkép időlenyomatokkal, rejtély.

A nő élete csupa ciklikusság és csupa állandóság, mint egy tökéletesen felépített zenemű. A nő elméje nyitott, mindenre éhes, mint a gyerekeké. A nő szeret. A nő képes elgondolni mindazt, amit a férfi képes megalkotni. Metszéspontjaink vannak, nem ütközéseink. Nem sért a Nőnap, a Valentin-nap, örülök, ha kinyitják nekem az ajtót, alám tolják a széket. Egy mérleg két oldalán ülünk, egyensúlyban van, amíg ünnepeljük egymást.

Amikor télen elfagy a lábujjam a cipőben: nő vagyok.

Ülök a laptop fölé görnyedve, rettenetesen púpos háttal: nő vagyok.

Klaffog a papucsom az uszodában: nő vagyok.

Írok, alszom, eszem, álmodom, főzök, vécét pucolok, körmöt lakkozok, olvasok, sírok, a Nietzsche-i szabadságon, Az idő rövid történetén, Harmsz egyesén gondolkodom: nő vagyok. De nyáron nőbb, ilyenkor a ragyogóbb arcomat mutatom.