Kamaszoknak mondhatnánk őket, de az én kamaszaim nem egészen azok. Ők olyan gyerekek, akiknek egy nap fel kellett nőniük, így soha nem lehettek igazi kamaszok igazi kamaszproblémákkal, csak olyan gyerekek, akiknek ki kell találniuk, mi legyen, ha anyu elköltözik otthonról és csak néha lehet hozzá elmenni látogatóba, apu meg drogozik, vagy mi legyen, ha anyu kirak a lakásból és nem enged haza többé, vagy anyu sokadik élettársa felpofoz, vagy… nem is sorolom – szóval, nehéz helyzetekbe kerültek. Olyan gyerekek, akiket számomra felfoghatatlan okból nem tart meg semmiféle védőháló. A kiskorúakat sem, tizenhat körül már biztosan nem. Aki meg betöltötte a tizennyolcat, azt aztán végképp semmi, sem törvény, sem varázslat.

Ezek a félig felnőtt gyerekek a társadalom számára láthatatlanok. Ők azok, akik furcsa meg zűrös meg ismeretlen családi körülmények között élnek, de nincs (vagy nem derül ki) olyan durva eset, hogy kijöjjön a gyermekvédelem, ők azok, akik mindjárt (vagy már épp) nagykorúnak számítanak, már igazán senki nem akar értük vagy velük tenni semmit, eltanácsolják őket iskolákból, így még zűrösebb és még rosszabb magaviseletű gyerekek közé kerülnek.

Legalább egy éve fontolgatom, hogy írjak róluk.

Csodálatos, okos, kitartó gyerekek, akikkel lehet beszélni, akikkel kell beszélni. Akik távol akarják tartani maguktól a rosszat. Olyan akaraterővel és elszántsággal élnek, hogy bármelyik felnőtt elszégyellhetné magát mellettük, bárki, akit ismerek. Beleértve magamat is. Persze.

Elképesztően hatalmas örömmel és bizalommal reagálnak a legkisebb jóra is. Még ha az örömben kezdetben szorongás is van, ha a bizalom sem egy nap alatt épül.

Sokat tanulok tőlük. Nyitottságot elsősorban. Belemenni az életbe és nem félni a sérülésektől, venni, ahogy jön, elviselni. Ilyesmit csak akkor tanul az ember, ha nincs vesztenivalója. Amikor nekem nem volt, én is átéltem ezeket a dolgokat, és most újratanulom.

Ezek a srácok tele vannak sebekkel. A bőrükön viselnek mindent. Nincs is másuk azon kívül.

Még éppen csak felnőttek, illetve éppen ez az, hogy nem. Azt hiszem, hogy ha az ember egyszercsak igazán magára marad, azon a ponton valamiként megáll az élete.

Olyasféleképpen látom ezt magam előtt, mint egy rosszul metszett fát, aminek egy vastagabb ágát levágták, és csak oldalhajtásokat tud hozni azután. Ha például kilencévesen egyedül van a születésnapján, és nyilván sok időt kénytelen egyedül tölteni, ha a szülei nem tudnak vagy nem akarnak eleget vele lenni (és főleg az anya, elnézést minden apától), akkor valahol azon a környéken megáll, a lénye egy része örökre ott marad, oldalhajtásaiban nő csak fel.  Mert annyira maga van, hogy onnan egyszerűen nincs tovább. Olyan feladattal szembesül, amivel felnőttként is nehéz, bele kell nézni az élet (meg a világmindenség meg minden) szemébe, és állni a tekintetét. Nincs hova elfordulni.

Fontolgattam, hogy írjak-e itt róluk. De azt hiszem, kell, hátha valakinek épp ettől az írástól jut majd eszébe, hogy az a felnyírt hajú tetkós kamasz, aki ott köpköd minden délután a lépcsőháza előtt, esetleg bajban van. És azért éppen most szántam rá magam, mert ma lesz tizennyolc éves az egyik legkedvesebb „fogadott gyerekem”.

Isten éltessen*, fiatalember!

________
*és ha szorult bele egy kis emberség, a tenyerén hordozzon mostantól