Jó lenne oda tartozni, gondoltam. Na, nem nagyon, nem bele, csak úgy oda, odafelé, kicsit.

Mégis, akárhol tartanak számon, otthon mindig azok között éreztem magam, akik nem tartoztak.

Akkor hát, ide tartozom?

Egyre több fogalommal* kapcsolatban érzem úgy, hogy az égvilágon mindenki ismeri a jelentését, csak én nem.

*pl: irónia, szerelem, demokrácia

Sokáig bámulva, kissé talán irigykedve tekintettem a minden szabályt mindig elvetőkre, akiket általában kiváló fantáziájúaknak szoktunk nevezni, s mint minden kísérletező*, állandóan errefelé hajlottam, amikor szárnyalni lehetne, gondoltam, amikor nem érvényesek az ismert rendszerszabályok – ám végül mindig egy másik szabályrendszerben találtam magam. Ez ugyanis azonnal létrejön, amint megalkotsz egy helyzetet, egy akármilyen megengedő, fantáziadús, azt ne mondjam, szabad világot, máris ott vannak a maga törvényszerűségei, amelyeket nem tudsz megkerülni, amelyeket (akár önszántadból, de mégis) be kell tartani.

A szabályok felismerése azonban nagyobb szabadságnak tűnik, mint elsőre tűnt, mert a lehetségesekben és lehetetlenekben való eligazodásra tesz képessé. És arra például, hogy felismerjem a logikátlanságot. Ha rá tudok mutatni mások rendszereiben az ellentmondásra, a lehetetlenre, azzal tulajdonképpen a túlélőkészletemet bővítem. És ettől nem keverjük össze a felelőtlen eszetlenséget a fantáziával.

*kísérletek gondolattal bármilyen vivőanyagon

Elmerülni olyasmiben, amit más – mások, általában – nem tart különösen érdekesnek, vagy éppen hogy annak tart, de túl távolinak érzi, túl sok idő és energia volna közelebbre hoznia. Valamiben, ami kicsit idegen, eleinte egyáltalán nem találni vele kapcsolódást, emiatt aztán misztikus, és furcsa világ, még ha közel is van fizikai értelemben, abban a másik értelemben mindig távol marad – általában, másoktól – s aztán minderről valamiképpen beszámolni, mondani, írni dolgokat, kicsit rányitni az ajtót, eltolni róla a fedelet, nyílást képezni a függönyön, amelyen senki nem szokott átnézni. Ilyesmivel tölteni az életet, akár sivatagban, akár konyhában, ezekről gondolkodni az úton (ha más vezet, akkor a legjobb, erről majd külön), ez jó, mert az egyetlen olyan dolgot hozza magával, vagy még inkább: járatja csúcsra, amivel életet eltölteni nem rossz, a folyamatos rácsodálkozást, a keresésbe apró, meglepetésekkel teli pillanatokat rejt, amik szerteágazó útvonalakká, órákká, napokká egyesülnek.

A rossz előérzet* is olyasvalami, amiről nem beszélünk. Nem mondhatunk semmit, babonából, nehogy valóra váljon. De talán nem is amiatt, talán inkább azért, mert annyira logikátlan. Nincs rá semmi bizonyíték, semmi nem kézzelfogható benne, ingatag érvrendszer van mögötte (alatta?) ha van egyáltalán valami. Előérzetekről beszélni majdnem bolond beszéd. S a kimondástól lehetne valóság belőle. A kimondásnál a leírás még rosszabb – úgy sejtjük – még valóságirányúbb, már-már jóslat, óvakodunk tőle. Óvakodni. Ez milyen szép szó. Nem?

Néha úgy látom, előérzetek és óvakodások töltik ki az egészet. Úgy értem, mindent.

Néha úgy is látom, hogy éppen ezek elől lehet elvágyódni – mondjuk a sivatagba.

*Talán a jó is olyasvalami.

Valahogy minden más halálhírnél kicsit karcosabban érint, ha azt olvasom, hogy meghalt egy író és a kötete már csak posztumusz jelenik meg – az, amelyiknek szerkesztésekor még életben volt.

Csak úgy eszembe jutott. Vannak félelmek a zsákban mindenkinél. Dögivel.

(Mint bizonyára ön is észrevette)

Mindig van egy – vagy több – gondolatjel, (zárójel), csillag,* lábjegyzet, mindig minden kiegészítésre szorul, mindig volna még valami, valami hozzátennivaló, valami kiegészítő, amely segítségével (de csak úgy mint mankójával, protézisével) pontosabban, többrétűen, árnyaltabban gondolnánk mondani tudni. Írni. Azt, amit tulajdonképpen – vagyis, inkább valószínűleg – nem igazán lehet mondani. Írni.

Ez a szórakozásunk, játékunk nagy megfejtése: azzal töltjük az időt, hogy a lehetetlennel próbálkozunk, nem mintha nem zavarna az egész dolog képtelensége, kudarcra ítéltsége, de felmerül a gyanú, hogy ez tartja az egészet mozgásban. A megoldhatatlanság.

*Mindig** van egy.

**Látszólag nem mindig.

Nagy vágy van a semmire, a semmittevésre, még arra is, hogy ne gondolkodjunk. Ne kelljen.* Aztán mindez hiába, mert ha a cselekvést ki is iktatjuk, a gondolkodás megmarad, habár állítólag a férfiak tudnak semmire gondolni. Semmire nem gondolni.

Ezt nagyon sokszor megpróbáltam elképzelni. Két dolog lehet, ha egyszer véletlenül, valahogy sikerül semmire gondolnom: az egyik, hogy soha többé nem jut aztán eszembe semmi, a másik, hogy halálra rémülök és azon melegében fel is dobom az agyvelőmet. Egyik sem túl jó kilátás – egyelőre.

*Kelleni éppen nem is kell. Nem kötelező, nem muszáj, sőt nem is egészen életszerű állandóan gondolkodni.

Ha cél nem is, de valamiféle határkövek, jelzőpontok csak kellenének ebbe a sivatagba.

A mérés, ugye. Hogy mit tettünk meg, mennyit tettünk meg, van-e mögöttem valami stb.

Csakis önigazolás, tudom és igen. Hogy nem vagyok az a semmire sem képes, semmit sem tudó, semmit létre nem hozó, semmit nem érő, aminek gondolom magam. (Ha tudnád, hány ember gondolja így. Sejtem.) Hogy bizonyítékot szerezzek magamra. Azt nem tudom, mi számít bizonyítéknak, így aztán eléggé nehéz lesz megszerezni. Miből tudhatom, hogy mi az elég? Honnan tudom, hogy odaértem? Stb. Stb. Stb.

Mi is a sivatag. A homok folyton alakul, változik, épül és szinte eltűnik, hatalmas anyag, fordul, térül önmagából önmagába, hengereg (©Széchenyi Zsigmond), alakzatokat vesz fel, és dob le magáról, magából. És mikroszkóp alatt minden homokszem másmilyen.

Azt hiszed, ez valami metafora. De nem. A sivatagra gondolok.*

*A sivatagra gondolni, na, az a metafora.