Tűnődő naplovam
„Nem vagy egyedül”
„Szeretlek”
„Sokan szeretnek téged”
„csak az van, hogy szüksége lenne rád a kibaszott világnak, oszt ha kinyírod magad, az nem ebbe az irányba mutat”
De a rétek halványak, letérdelni nincs idő.
Nincs idő, nincs idő.
(Amit sokan csinálnak, csinálja-e valaki igazán?)
Nézelődöm tenyérnyi világomban, milyen kibaszott fennkölt vagyok, milyen esetleges, mennyire mellékes körülmény.
Boldogan aludnék el, ha el tudnék, rendesen.
Villámnaplovam
…ezt abból gondolom, hogy egyre több olyan emberrel veszi körül magát, akik, hm, hogy is mondjam… hozzám hasonlóan viszonyulnak az élet dolgaihoz.
Például, valamiért olyan gitártanárt választott magának, aki ma a következő üzenettel lepte meg:
Ne haragudj, elfelejtettem a saját koncertemet, úgyhogy elmarad a mai óra, próbáltalak hívni, de nem hallottad, remélem, még időben olvasod.
Anya, mintha csak téged olvasnálak, mondja, és röhögünk.
Naplovam
Egyedül vagyok, amikor alszom, annál egyedülebb talán sosincs az ember, gondoltam sokáig, de ez nem igaz, mert sokkal egyedülebb vagyok, amikor mindenki más alszik, csak én vagyok ébren.
Egyedül vagyok, amikor rajzolok, mosogatok, illatos ragut kavargatok a tűzhelyen, lakkozom a körmöm (nézem hosszan, ahogy szárad, ahogy fénylik, ahogy megkeményedik minden és megszépül benne), egyedül vagyok amikor súrolom a csempét, utazom, olvasok, nézek egy filmet, fogat mosok, vécén ülök, de még sokkal egyedülebb, amikor írok.
Annyit utazom befelé, hogy úgy alakult, hogy nem tudok csak úgy egyszerűen visszajönni (vagyis hát, jönni tudok, csak menni nem, ahogy a vicc is mondja), így aztán előfordul, hogy nagyon nehéz néha kilépni az ajtón, amikor tudom előre, hogy nem leszek egyedül. Néha nehéz, néha könnyű, de inkább nehéz. Belépni valahova még nehezebb.
Erőt kell venni magamon, ezt a mondást szeretem, kifejező, én éppenséggel magamon, a magam árán veszem az erőt, ami kell hozzá. Nem mondom, hogy nincs deficit.
Szóval, az a szerencsétlen, amelyik néha fel-alá járkál megállókban meg utcasarkokon, mint a tanácstalanság mobilszobra, a megtestesült ingázó kétség (hogy szorongást ne is írjak), egyik cigit a másik után szíva arra gondol, hogy mégiscsak legjobb lenne hazamenni, hogy folytatódjon az utazás, na, az én vagyok.
Naplovam
Már írtam itt valahol (alighanem többször) az adatvesztés különös gyönyörűségéről, ami az első kétségbeesés sebességével szokott bennem könnyű lebegésbe váltani. Majdnem azt írtam, hogy eufóriába, ami nem is lett volna túlzás. (Akkor miért nem azt írtam? Mondja meg, aki tudja, mire gondolt a költő.)
Nos, egy egészen rövid mondatban le tudom írni a lényeget: Tönkrement a laptopom.
Ebben mondjuk az a vicc, hogy nem is ez a lényeg.
Sz. N. (én) és a modern elektronikai eszközök viszonyával kapcsolatban egyelőre még brit tudósok kutatásai folynak, de azt az érdekességet megemlítem, hogy még a Világ Legegzaktabb Villamosmérnökének is az szaladt ki a száján egy n-edik váratlan meghibásodás alkalmával, hogy Nem tudom, most már… téged egyszerűen nem szeretnek a kütyük.
Jaj (homlokomra csapok), természetesen ezt csak én találom ki, a komoly ember (egy mérnök pláne!) soha nem mondana ilyet, mert soha nem antropomorfizálja a tárgyakat, legyenek mégoly számítók is, mint a gép vagy okosak, mint a telefon. B-verzió: Mond ilyet, de mivel én találom ki, ezért a valósággal való bármilyen egyezés csak a véletlen műve.
Szóval, azt hiszem, hogy az adatra is igaz az, ami az energiára: nem vész el, csak átalakul – az én esetemben biztosan, méghozzá egy megkönnyebbüléshez hasonló, felszabadító energiává.
Mint régebben is meséltem, van az a visszatérő rögeszmém, hogy el kellene kezdeni kiüríteni a dokumentumokat a számítógépemen, egyenként, sorról-sorra visszatörölni a szövegeket, végül csupa fehér oldalból álló könyvtárstruktúrát hagyni magam után.
A gondolat amilyen szép, olyan macerás lenne kivitelezni. Úgyhogy időről időre segítségemre van valami józan ésszel megmagyarázhatatlan körülmény, amitől döglenek körülöttem a winchesterek, mint a legyek… mint a legyek? Döglenek, mint a legyek Chemotox-felhőben. Deus ex machina. Chemotox omnia vincit.
Mindezeken túl pedig: ismét használhatom az agyamat, aminek én tulajdonképpen örülök és izgalommal tölt el a szabadságnak ez a különös, mégiscsak gúzsba kötő formája. Persze egyáltalán nem rekonstruálok, hanem újat készítek, ami az esetek túlnyomó többségében jobb, mint a helyreállított változat. Az én fafejemben (amit szintén senki nem mond a valóságban) minden megmarad, ami fontos. Ez a dolgok egy részére biztos igaz, amit a köznyelv egyébként úgy hív, hogy a hülyeség. A hülyeség, na az megy (ezt viszont Anyám szokta mondani, amikor még valóságos volt, s mint látjuk, ez igaz is).
Naplovam
Tegnap (január 28-án) történt, hogy megkaptam életem első olyan díját, amiért nem is tudtam, hogy indultam. Ez a Mozgó Világ folyóirat nívódíja, amit idén először egy aranyra festett/fújt töpörtyű testesít meg, ezért – nem találnátok ki, de – Arany Töpörtyű-díjnak nevezik.
Szelfizz töpörtyűvel!
A folyóirat évente oszt díjat az előző évben megjelent írások szerzőinek. A lap rovatai a díj kategóriái, minden kategóriához felkérnek egy, a témában járatos, elismert személyt, aki kiválasztja az általa legjobbnak tartott írást vagy képzőművészeti alkotást, illetve van egy különdíj is, amit a szerkesztőség ítél oda.
Idén abban a megtiszteltetésben van részem, hogy a próza kategória elbírálására felkért Péterfy Gergely az én egyik írásomat választotta, így lettem Arany Töpörtyű-díjas. Az írói oldalára már a helyszínről kikerült a hír:
A szöveg Az altató szerekről című készülő regényem részlete. A díjátadóról egyébként itt találtok még képeket.
Mindenkinek nagyon köszönök mindent – közlést, olvasást, értékelést, odafigyelést -, remek dolog ez, és azt hiszem, a töpörtyű se járt rosszul.
Naplovam
Nincsen más nyertese a létezésnek, csak a time manager.
Ha az időegység a perc, és feltesszük, hogy egy nap 3 Fontos Dolgot (FD) szeretnénk elvégezni (amit nevezzünk Reális Célnak), akkor RC elérése = FD1idő+FD2idő+FD3idő. Ha bármelyik FD minimum 1 órát (60 perc) vesz igénybe, akkor RC-t már 3 óra alatt elérhetjük, ami persze tökéletesen nélkülözi az életszerűséget, tehát vegyük hozzá az Életszerű Tényezőket (ÉT), mint Utazás, Gondolkodás (hát már csak nem intézzük a Fontos Dolgot ész nélkül), és… Rákészülés.
Mármost az a sejtésem támadt (még Fermattal nem egyeztettem, de meg fogom tenni), hogy R azaz Rákészülés FDidővel fordítottan arányos, sőt mi több, a fontosságával is. Szóval, ha R = n, akkor FDidő = n/2. Tehát könnyen belátható, hogy egy FD elvégzéshez kb. 3 órára, azaz 180 percre van szükség, ami pedig azt eredményezi, hogy RC eléréséhez min. 3×180 percre, azaz 540 percre, azaz 9 órára van szükség, amibe még nem számoltuk bele pl. U-t, mindenesetre máris bőven túl vagyunk a napi 8 óra munkán.
Mindez persze csak akkor igaz, ha valaki pont akkora balfék, mint én. #köszönömhogyelmondhattam
Naplovam
Ez a nap (vagyis január 18.) Életem Filmjének Szerencsétlen Pillanatai nevű képkockákból állt össze, és köszönöm szépen, de most akkor legyen az, hogy legalább erre az évszakra én ezeket letudtam. Jó?
Először arra gondoltam, hogy szóra se érdemes, aztán arra, hogy részletekbe menően (minden snittet felvillantva, érzelmi hullámzásaimat pőrén de precízen feltárva) kielemezem az egész nap történéseit, aztán megint arra, hogy inkább hagyom a francba, lefekszem, de akkor beszorult a fiók…
Most végül is nem megyek bele abba, hogy három bankautomata is megszívatott ma (egy csak az előttem lévőt, de ezzel (akkor még nem tudott mértékben értékes) perceket veszítettem, egy azzal, hogy levette a pénzt – nyilván ezt ügyintézni is kell -, de nem adta ki, egy meg azzal, hogy nem volt ott… hagyok időt…), és hogy így végül egy rohanás lett a délután (még jó, hogy kávézni tudtam:)), de a közlekedésre muszáj kitérnem.
Ilyen még soha nem történt velem, fényes hétköznap koraesti csúcsban sem, úgyhogy, kedves közlekedők, most figyelmezzetek egy pillanatig:
Újpest-Központból idétlen idők óta 2 villamos (12-es és a 14-es) jár kifelé. Ezt jelenleg – elvileg a nyár végéig… tavaly nyár… – buszokkal pótolják, az útvonaluk azonban már ugyanaz, ami a villamosé volt/lesz.
A pályájuk Rákospalota-Újpest vasútállomásig közös, nagyjából egyforma sűrűséggel közlekednek. Újpest-Központban ennek megfelelően a szuperkultúrált utazók azonnal felnyomakodnak az elsőre, ami érkezik. Nincs még egy perce annak, akinek mindegy, melyikkel megy. Ma akkora volt a tömeg, hogy nem tudtam felszállni a 14-es buszra. Márpedig, aki Káposztásmegyerre megy, annak csak ez az egy járat megfelelő. És az utazóközönség nagy része leszáll még a vasút előtt, azaz kb. 2-4 megállót megy ezzel a szarral, amíg én 11-et mennék és nincs is választásom. Szóval, ott álltam 3 szatyorral, és néztem, ahogy a tömött busz kivánszorog a megállóból (nélkülem), majd fél perc (nem túlzok, tényleg annyi) múlva beáll és elindul a tök üres 12-es. HOGY ROHADJATOK MEG! – finoman cizellált lelkem ekképp háborgott.
És akkor most beszorult a felső fiók. Nem tudom, próbáltatok-e már kiszabadítani konyhai fiók felső éle és a pult lapja közé szorult késnyelet(!), úgy, hogy a fiókot maximum 5 cm-re lehet kihúzni. Ezen kívül kiesett egy fogtömésem vasárnap.
Úgyhogy… ha nekem bárki (taxis, balfasz tömegközlekedő) ezek után el meri állni az utamat, az már nem bátor, hanem hülye.
______
*amikor a címet kitaláltam, még nem tudtam, hogy létezik Loser Awareness Day – ez a Valentin-nap azok számára, akik… hm, nos, akik akkor se tudnák megünnepelni, ha akarnák
Naplovam
Már megint csak a séta meg a bámészkodás.
Nem volt tőlünk messze az erdő, vagyis: Az Erdő, tíz perc alatt eljutottam oda, ahol a legjobb volt belemenni, és ha már benne voltam, a legjobb irányba menni. Nincs benne semmi romantika, de még csak a természet iránti szeretet se (pedig de), és erre most jöttem rá, ennyi (sok) idősen. Most egy erdő, egy kicsi erdő mellett lakom, talán ezért.
Az erdő furcsa dolog, mert minden erdő más – most a botanikusok összeszarják magukat fetrengenek a röhögéstől, jól teszik -, mert már csak úgy van, hogy mindenhol van valamilyen talaj, annak megfelelően alakul a növényzet, annak megfelelően az állatvilág, hogy mindjárt itt az elején mondjak valami okosat. Ez ősszel a legszembetűnőbb. A rikító különbségek. Gondolkodtatok már azon, hogy más kontinensen, miért olyan mások a színek olyankor? Na, ezért. És úgy látom, minél messzebbre megyünk annál másabbak, és lehet (persze, ez csak egy apró feltételezés), hogy ezért is olyan izgalmas dolog messzire menni.
Nálunk szerintem hideg színű az ősz Észak-Amerikához képest például. Ott egy kicsit olyan overhued, de lehet, hogy az egész csak photoshop, majd lehet, hogy egyszer kiderítem.
Az erdők színe különben nem is lényeges, hanem a hangjuk és a mélységük fontos, már ha lehet fontos valami azon kívül, hogy erdő. Az én sekélyes sétálós szempontomból lehet, az, hogy bele lehessen menni, én ezt szeretem és nem azért, mert nincs beton vagy olyan jó csend van (csend? ezt azok mondják, akik nem járnak erdőben), hanem ezért, mert ott kint vagyok valami másból.
Ilyen értelemben tehát nincs különbség nemhogy erdő és erdő, de erdő és város között se. Ha bemegyek egy erdőbe, azzal kimentem valahonnan, ahol a napjaim nagy részét töltöm. Ha a városba megyek, ugyanez történik, semmiben sem különbözik az erdei gyaloglás az éjszakai szemerkélő esőben a városban gyaloglástól, ráadásul éjjel minden dzsungel egyforma (ez nem igaz, de jólesett leírni).
Annyi mégis van, hogy a városban a fények még jobban kizökkentenek az időből, mint amennyire egyébként ki vagyok zökkenve. Nem esteledik úgy rám, hogy az orromig se lássak, nem tudom, mikor van ideje rálépni a hazaútra, olyan nagyon szeretek menni, menni és gondolkodni. Tudom, sokkal bölcsebbnek tűnnék, ha azt írnám, hogy kiürítem az agyam, meg alapvetően törekszem arra a spirituális magaslatra, ahol a gondolatok nem zavarják az elme tisztaságát, de basszameg basszus, én szeretek gondolkodni. És így tudok a legjobban. Meg autóból kifelé bámulva, közben, érzem a jelenlétét annak, aki vezet, azt, hogy a kezében van az életem, ki tudnám tapintani a gondolataimat, annyira megtöltik az utasteret, néha félek is hogy mint a vatta, lassan megfojt minket, ezért, mert nem akarom bántani, néha megtöröm a gondolkodást beszéddel. Meg szeretem ugyanezt a vonatablakon kibámulva. Ott meg se kell szólalni.
Egyre biztosabb vagyok benne, hogy a gondolkodás és a helyváltoztatás között szoros összefüggés van. Az elme mozog, ahogy a tekintet meg a test. Persze, ez is csak egy feltételezés.
Naplovam
Elmegyek végre egy ruhaüzletbe, ahol kiváló (30-40%-os) leárazás van. Majd hosszas bámészkodás, tükör-előtt-magam-elé-tartott-holmival-billegés után megvásárolom életem kilencvenötödik és kilencvenhatodik fekete pulóverét. Egyáltalán nem olyanok, mint a többi, különlegesek.
Ez az én formám.
Naplovam
Szeretnék többet írni ide, de ezer oka van, hogy nem tudok. Először is, nincs harang, haha. Jó, ezt máskor.
Szóval, vannak ezek a dolgok, amik zavarnak, ha olvasok egy szöveget. Az egyik a túlzásba vitt jelzőzés (pláne a hasonlítósok pl. tükörsima – mondjuk, a tükörsima pont nem zavar). Zavar mondjuk a selyemsima.
Amásik az ún. fölösleges leszögezőmondat. Igen, ezennel bevezetem ezt a fogalmat az Alternatív Magyar Nyelvtanba. Ez olyan mondat, amivel állítunk egy dolgot, amit egészen odáig már több mondaton keresztül állítottunk. Összefoglalunk, nyomatékosítunk (aminek sokszor nagyon is helye van, de sokszor nagyon izé…) Mintha az olvasóban nem születhetne meg magától egy gondolat.
Ez majdnem ugyanaz, mint a szájbarágás, de nem egészen, ez inkább ilyen művészieskedő izé. Mint látható, az izét például szeretem. Ez egy univerzális szó, kifejezetten alkalmas szinte bárminek a leírására, bemutatására.
Köszönöm a megtisztelő figyelmet. Ha lehet/tudok holnap is jövök valami hasonlóan mélyenszántó és az-élethez-nélkülözhetetlen-valamint-elgondolkodtató gondolattal.
NatiLap 