Új évet kívánok magamnak

Dátum: Szerző:

Sokat gondolkodtam, hogy hogyan is jegyezzem fel/meg minél jobban ezt az olvasói véleményt, aztán arra jutottam, hogy hát éppen erre való a blog: mindig itt jegyzem fel, ami fontos. Ez pedig az, nagyon is – nem merem fokozni, mert csak közhelyes lennék. Aki ismer, úgyis tudja, hogy mennyire komolyan gondolom.

Így indul tehát 2016, @EfEs Twitter-üzenetével, amit a Láz olvasása közben írt:

efes-laz

Ilyen új évet kívánok magamnak – és mindenkinek, aki szereti.

Itt pedig a részlet, amire az idézet utal:

Elengednek diszkóba, ott például összeszedem a Vadászt, összeszed engem a Vadász. Nem ismer meg, nem ismerem meg, csak az avarban hentergünk. Az avar is csak a filmeken olyan, mint egy őszi pléd, a valóságban biztos, hogy a bugyidban marad valami szúrós az aljnövényzetből, vagy megcsíp egy rovar.
Most akkor járunk, kérdezi.
Járunk, mondom. Nagyon nyálasan csókol, de jó az illata, amikor nem sörszagú. Minden srác sörszagú a diszkóban, vagy boroskóla, mindegy, a sörszag is csak nagyon sokára fog zavarni. Nem zavar aztán az sem, hogy Vadász még járni akar velem. Otthagyom a sarkon, mondom neki, hogy ne haragudjon, de nem érdekel ha haragszik. Nem érdekel, hogy otthon úgy tudják, hogy Sazzal megyek az unokatestvéréhez, közben egyedül állok ki stoppolni a benzinkút után az út mellé, be a táj közepére.
A földgolyó egy úthálózatokkal beszőtt labda, akármeddig tudom pörgetni a talpam alatt, erős rugalmas léptekkel akárhová el lehet jutni. Nem veszhetek el, mert az emberek segítenek megtalálni. De jó, hogy anya se, apa se tudja, hol vagyok.

(…)
Amikor megismerem a Vadászt, mindent elmesélek neki, Hollót is, konkrétan mindent, ahogy eszembe jut. Lázasan magyarázok, elmondom magam. Állítólag ettől lehet belém szeretni. Ő nem mesél. Leveszi a bugyimat, mi az hogy leveszi, lerántja. Lerántja a farmerral együtt, most meg fog történni, gondolom, nincs mit mondania. Ő egy vadász. A puszta kezével megnyúz egy nyulat, vadászkéssel feldarabol egy vaddisznót, nem beszél, nyúz meg húz. Felest is iszik, úgy, mintha gyógyszer venne be. Ez orvosság, mondja. Kicsit érzem is, hogy beteg.
Azért iszom, hogy ne legyek beteg, mondja. Zöld ruhában járja az erdőt, ahogy vigyorog, na, az beteg. Vonzó. Egy darabig vonzó, nem sokáig, biztos vagyok benne, hogy nincs köztünk semmi, gondolom akkor. Ha lenne, az az lenne, hogy mond valamit, sok mindent mond. Tudhatna mesélni, legalább próbálná meg.
Nagyon sokszor elmondok szavakat, nem féltem a jelentésüket, biztos vagyok bennük. Minden eszközöm a szó, gondolom, rájuk merem bízni a csávómat, pasimat, rájuk merem bízni a legjobb barátomat. Azt képzelem, hogy ettől megértenek. A barátom meg is érti, a pasim nem, ez lenne talán a különbség.
(Láz, 2012 – adatlap a moly.hu-n)

Köszönöm.

Top poszt 2015

Dátum: Szerző:

Évzáró Toposz(t)

Legnagyobb örömömre idén több mint kétszer annyian kerestétek fel a blogomat, mint tavaly – lassacskán bejáratódik ez a felület is! Persze, most már sokkal nehezebb valahova odaszoktatni az olvasókat, mint a hőskorban volt, amikor még nem volt mindenkinek blogja (90-es évek vége, 2000-es eleje). Néha sajnálom, hogy elveszett a freeblog, máskor (mint ma, amikor beleolvastam régi szövegeimbe), azért érzek némi megkönnyebbülést 🙂

Lássuk, mit szerettetek idén nálam legtöbben, legjobban.

Az abszolút első lett idén: A biztonsági sávot – egymondatos novellám. Köszönöm nektek, jó érzés, hogy ez lett a fő kedvencetek.

Itt pedig jönnek kategóriánként a legkedveltebbek:

Blogbejegyzések közül

Vers

Próza

  • az első a már fent linkelt 1mondatos: A biztonsági sávot
  • második kedvencetek lett a Cor, cordis, n. című tárcanovella, ami egyébként regényrészlet, de ez titok
  • harmadik kedvenc pedig a tavalyi Kalligramban is megjelent Konga című rövidem

Köszönöm, hogy itt vagytok, tartsátok meg ezt a jó szokásotokat! Jövőre veletek ugyanitt. Ja, és mindenkit szeretettel várunk a Gittegylet.com évzáró bulijára: Gyertek a nyóckerbe harmincadikán! Itt van minden infó: Jössz és Mersz!

És mi, szegény belgák, hova álljuk?

Dátum: Szerző:

Véleményem van

Akartam erről írni, erről az őrületről, ami most zajlik, percenként új és új mondatok villantak be, hogy igen, ezt a logikátlanságot itt tudnám megfogni, erre a felháborító ostobaságra ilyen és ilyen higgad és kedélyhűtő (netán elgondolkodtató…ah) választ tudnék adni… de rájöttem, hogy bármit írok, az egyik oldal leszek. Így aztán arra is rájöttem, hogy

ez a baj.

Mindegy, hogy gyerekvállalásról vagy menekültekről beszélünk, nem fogalmazhatok meg egy álláspontot anélkül, hogy automatikusan ne kerülnék egy kalap alá egy csomó másik emberrel, akikkel nem akarok – mégpedig azért nem akarok, mert a mondanivalónk, véleményünk csak részben fedi egymást.

Például. Leírom, hogy én nem vagyok feminista – azonnal mi történik? Én leszek vagy a Hülye Picsák Gyülekezetének legújabb tagja vagy a liberalizmus ellensége, vonalas, jobbos, ki tudja, micsoda, pedig ez a gondolatkör áll tőlem a lehető legtávolabb. (Jó, van még a Naprendszer széle.)

Ám, ha azt írom, hogy szerintem a nők és a férfiak egyenlők – Isten, törvény, az emberiség színe előtt, és ennek szellemében élem az életem, az igazságtalanságok felháborítanak és a magam eszközeivel teszek ellenük – azonnal libsi vagyok (ha épp nem buzilobbista), esetleg anarchista, feminista, de biztos, hogy minden értéket semmibe vevő idióta.

Mindezek fényében azért mégis leírok néhány nagyon egyszerű mondatot – amikbe persze mindenki ott köt bele, ahol akar.

  1. A gyereknevelés legalább ugyanolyan komoly (fárasztó, teljes embert igénylő) munka, mint bármelyik másik, emberekkel kapcsolatos munka (azon túl, természetesen, hogy nemcsak munka). Mindenkinek joga van tehát eldönteni, hogy vállalja-e ezt a munkát, de nem mindenkinek van lehetősége eldönteni!
  2. Az előző pont egy idealista megközelítés, amíg ezt társadalmilag nem ismerjük el. (tehát a liberális oldal se kezeli enyhe lenézéssel az otthon maradó nőket…)
  3. Szintén az 1. pont folyománya: Senkinek nincs joga tehát megmondani, mi a dolga a gyerekvállalással kapcsolatban egy nőnek, se egy férfinak.
  4. A nőnek természetesen ugyanazért a munkáért ugyanolyan bért kell kapnia, mint a férinak. Ugyanazért. Értem?
  5. És végül, ajánlom @urbikri twitterpajtásom gondolatait a gyerekvállalásról, a felelős gondolkodáshoz nagyon is hozzátartozik, egyrészt mert a biológiával nem tudunk mit kezdeni, másrészt egy orvos szavait nem árt megfontolni, ne csak én legyek a megmondó, persze lehet, hogy sarkosnak érzitek, de ez is egy nézőpont:  „(…) Csak éppen a női szervezet alapvetően nem a késői gyermekvállalásra van programozva. A férfi örökítőanyaga még csak-csak újratermelődik és életképes is lehet, de a nők petesejtjeinek száma az életkor előrehaladtával megállíthatatlanul csökken. Az evolúciót nem lehet átverni.” A teljes (rövid, de velős) írást ITT találjátok.

Mindent összevetve azonban csak azt tudom mondani, amit már tegnap mondtam a Facebookon:

teleafaszom

Mielőtt demenciát diagnosztizálnék magamon

Dátum: Szerző:

Naplovam

Azért kicsit korai lenne. Persze, fene tudja, ma már minden, minden életkorban, mindenkivel megtörténhet, semmi nem csodálkozom, nem lennék meglepve stb.

Észrevettem, hogy a rövidtávú memóriámmal probléma van, elsősorban a nagyon rövid távúval, azzal, amivel a percekkel ezelőtti eseményeket tartjuk a kis buksinkban. (Vagy szép nagy agyunkban, ki, miben.)

Jó, van a vicc, hogy hosszút tud-e fejben tartani, kisasszony. Haha, nyilván eszembe jut.

Nem is tudom, mióta lehet, pár hónapja, hogy az, hogy mi volt öt perce, egyszerűen kiesik. Csak erős koncentrációval tudom felidézni. Érdekes különben, mert amint elkezdtem erre figyelni – mármint, hogy ne felejtsem el azt, ami pár perce volt – rájöttem, hogy csomó felesleges információtól kímél meg az agyam ezekkel a kis szünetekkel.

Amúgy pedig híresen jó az emlékezőképességem, ha valamire emlékszem, arra nagyon. Már ha értitek. Filmszerűen, meg tudom mondani milyen napszakban történt, milyen volt az időjárás, hogy esett a fény, mekkora borostája volt a pasinak, milyen színű rúzsa a nőnek, fel tudok idézni egy asztalt a rajta lévő tárgyakkal, helyek, egymáshoz képest elfoglalt helyek, fel tudok idézni egy épületbelsőt, még tájakat is (ez persze a legcsalókább mind közül), szó szerint fel tudok mondani fontos beszélgetéseket, mert a szavaknak nagy jelentőséget tulajdonítok – milyet tulajdonítsak, főleg, ha egy rosszul megválasztott szó megüti a fülemet – szóval, tudok emlékezni. De akkor hova tettem az előbb a szemüvegemet, ugye? Vagy mit mondott a gyerek két perce? Aztán egyszer csak eszembe jut, mintha valami régi távbeszélő két végén ülnénk és hozzám később érne el a hang.

Egy kicsit utánaolvastam (először nem a neten, aztán a neten is), és kiderült, hogy ez – ebben az életkorban – jellemzőbb, mint hittem, és nem az agylágyulás kezdete, hanem a túlterheltség jele, és az agyam valóban időnként levágja a relét, hogy ne figyeljek annyi mindenre. Egyrészt köszönöm szépen, hogy így vigyáz rám, másrészt mégis azt gondolom, hogy bassza meg a kutya fáját! És ha én tényleg ennyi mindenre akarok figyelni?

Na, mindegy. Itt egy kép, eredeti méretben töltöttem fel. Csak az élvezet kedvéért.

Megköszönni is stílus

Dátum: Szerző:

Juteszembe rovat

Nem is olyan régen (pár hónapja) valaki felhívta rá a figyelmemet, hogy milyen szimpatikus dolog, hogy azt mondom, köszönöm szépen, amikor valamit köszönök szépen. Tényleg azt mondom, írni is azt szoktam, mert szépen szeretném köszönni (vagy nagyon, az is előfordul), azt hiszem, nincs olyan (fölösleges) szó, amivel valamiért köszönetet mondani sok lenne, talán csak a hála – hálásan köszönni, na, azzal lehet néha túllőni a célon, mert azt csak a legritkább esetben érdemes emlegetni, ha már egyszer van. Szóval, megköszönni nincs túl sok szó, de mennyire van olyan, hogy kevés.

A szimpla köszönöm például pont elég, tökéletes középút, időhiányban is belefér, ha nem akarunk se szépen, se nagyon (pláne hálásan vagy szívből), de azért mégis tisztességesen.

De a kösz vajon mi? Egy szisszenet, egy odaköpés, egy szinte lenéző, megvető kösszenet, egy annyira rossz, hogy akkor inkább ne is. Kivéve talán, ha épp felfúrom a karnist a plafonba és csak ennyit van erőm mondani annak, aki odanyújtja a tiplit. Máskülönben… gáz. Szerintem.

Anya el nem végzett munkája vagyok

Dátum: Szerző:

Naplovam

A címben el is mondtam mindent. 🙂

Akkor legyen szó valami másról.

Az szerintem egy blognak (aka netnapló, tehát személyes írások közszemlére téve) tök jól tud állni, hogy ha a szerzője kibeszél. De mióta irodalom az, ha valamit leírok T/2-ben? Nem érted, olvasod, olvasod és úgy nem érted. Ülsz, elszívsz egy cigit. Megvakarod a füled tövét, elgondolkodsz, hogy ma is mennyi mindent kéne csinálni és mennyi mindent nem fogsz megcsinálni mégse. Megnézed a lábujjkörmeidet, mert egész nap mezítláb mászkálsz otthon, mintha a padló minden repedését, a linóleum összes felpúposodását fel akarnád térképezni. A körömvágásra pazarolható időre gondolsz, belenézel a csészédbe, van még az alján egy kis hideg kávé. Szereted.

Nem értem, olvasom, olvasom és úgy nem értem. Ülök, elszívok egy cigit. Megvakarom a fülem tövét, elgondolom, hogy ma is mennyi mindent kéne csinálni és mennyi mindent nem fogok megcsinálni mégse. Megnézem a lábujjkörmeimet,  mert egész nap mezítláb mászkálok itthon, mintha a padló minden repedését, a linóleum összes felpúposodását fel akarnám térképezni. A körömvágásra pazarolható időre gondolok, belenézek a csészémbe, van még az alján egy kis hideg kávé. Szeretem.

Na?

Mi a közös a cápában és bennem?

Dátum: Szerző:

Naplovam

Rájöttem. A minap Mergenc felvilágosított a Twitteren, azóta tudom, hogy létezik egy közkeletű tévhit, ami nemcsak a cápáról terjedt el, de bizonyos körökben már rólam is: sosem alszik. És a megdöbbentő hasonlóságoknak ezzel még nincs vége!

(Egyébként muszáj közbevetnem, hogy más körökben meg éppen az ellenkezője terjed rólam, tehát hogy állandóan alszom, és azt kell mondanom, hogy sajnos ez sem igaz.)

Furcsa, hogy miközben azt érzem, hogy az égvilágon semmire sincs időm és ténylegesen semmit se csinálok, kívülről úgy tűnik, mintha annyi mindent csinálnék, hogy időnként meg kell kérdezni – legutóbb Dorqa kérdezte szombaton -, hogy mégis, mikor alszom? Vagy egyenesen azt  gondolják, hogy sose.

Lássuk. Ma például felkeltem (nem korán), azonnal három helyre bejelentkeztem az interneten és az első kávé alatt kitoltam a friss cikkeket a megfelelő helyekre, aztán megválaszoltam két levelet. A második kávénál megterveztem egy Gittegyletes karácsonyi programhoz néhány hasznos apróságot, aztán becsomagoltam és  felcímeztem egy recenziós példányt (nyilván csak ajánlva lehet feladni, mert rohadt vaskos kötet), aztán összepakoltam mindenemet, és útra keltem. Kellett pénzt kivenni, az gyalog úgy 300m (kitérő), aztán a postára menni, amit innen szintén gyalog a legegyszerűbb megközelíteni, nem egészen 1 km-re van, megközelítettem, sőt be is mentem, feladtam a könyvet, azután bebékávéztam a városba, voltam a Podmaniczky utcában céges dolgokat átvenni, voltam a Nyugati téren könyvet átvenni és lélekszakadva még a Dankó utcába is elrohantam (a Lírát mindig még nappali fénynél akarom elintézni, talán érthető), szintén könyvért, mindezt összegyűjtve elindultam haza, tettem egy kis kitérőt (majdnem ittam egy kávét, de aztán nem), most hazajöttem, fogok még főzni holnapra, aztán megírok egy könyves írást, amit egy hete halogatok (és így is csak holnaputánra lesz meg), mindeközben hazajönnek (és elmennek és megint hazajönnek) a gyerekek, meg fogom nézni a holnapi órarendjüket, ha kell, kikérdezem őket néhány tárgyból…

(Erről jut eszembe: ülünk a minap a konyhában, kérdezem Kisebbik Gyereket, na, akkor mi van biológiából. Azt mondja, emésztés szervrendszere. Ó, mondom, tökéletes, valahogy úgy alakult, hogy életemben ebből vizsgáztam legtöbbször, elmondom neked, mi a helyzet vele, nagyon izgalmas, majd meglátod. El is mondtam és még csak a patkóbélnél jártunk(!), a kedves kis hasnyálmirigy környékén, és szerintem nagyon szellemesen írtam le az egész berendezést, nem beszélve a vidám enzimekről, akik jönnek-mennek a maguk kis csatornáin, amikor ránézek, és látom, hogy hullasápadt. Gyanús volt, hogy egy ideje nem kérdezett semmit, de nyilván olyan beképzelt vagyok, hogy azt hittem, hogy a magával ragadó stílusom kötötte le, de csak azt mondta, oké, anya, elég volt. Rosszul vagyok.)

…szóval körültekintően fogok eljárni, kikérdezéskor a tankönyvi adatokra koncentrálok. Majd. Most megírom ezt a cápa-dolgot, mert eszembe jutott. Nem olyan sok ez egy napra, szerintem. (Jó, még éjjel egy beküldött cikket megszerkesztek, de az mondjuk fél óra – negyven perc, attól függ, mennyit baszakszok* vele.)

Tehát, ahogyan a cápával kapcsolatban, úgy velem kapcsolatban sem igaz, hogy nem alszom. Azt is megtudtam (ismét thx Mergenc), hogy a cápák felfekszenek a tengeráramokra, úgy alszanak. Na, én is pont ezt csinálom. Minden éjjel. Jó, van, hogy hajnalban, de csak mert a hajnali áramlatok sokkal jobbak.

És még valami. Mindegyikünk ilyen cuki:

A great white shark recently off the coast in Mexico

_______

*szerkesztői munkálatokat összefoglaló szakkifejezés

Azzal szórakozom

Dátum: Szerző:

Naplovam

Kedves Naplóm!

Néha érzem, hogy semmi és senki nem érdekel, közben tudom, hogy ez nem igaz.

Azzal szórakozom, hogy hagyom kifutni a lábam alól a talajt. Például elfelejtem, hol van a telefonom, napokra (Napokra elfeledtelek / döbbentem rá egy este / üres zsebemben álmosan / cigarettát keresve), esténként persze megtalálom, töltőre teszem, vagy ha utazom, akkor is megkeresem, de napokig nem veszem fel ha hívnak, mert nem hallom, ottfelejtettem a kanapén a sárga díszpárna alatt (díszpárna, használja még valaki ezt a szót? nektek nem a keresztszemes meg a hímzett, nagymamaféle párna jut eszetekbe róla? na, ez nem olyan), felkeléskor az ágyra dobtam, talán még a paplan is rákerült.

Azzal szórakozom, hogy elolvasok olyan cikkeket, amikben ötven éve Argentínában élő magyar asztalosok megfejtik a Biblia meg az ókori Egyiptom összes titkát, amikből persze kiderül, hogy nemcsak Ádám és Éva volt magyar, de Ízisz konkrétan a Szent Szűz, a hieroglifa meg rovásírás.

Azzal szórakozom, hogy beleolvasok cikkekbe és blogokba, amiket ki nem állok, hosszú, unalmas, érezhetően erőltetetten zavarossá tett szövegek, ehhez képest az argentin asztalos egy büszke bölcsész, értelmes és logikus mondatokkal.

Azzal szórakozom, hogy le fog járni. Ma két ilyen e-mailt is kaptam, az egyik egy online könyvesbolt pontgyűjtő akciója, amiben elévülnek a pontok, ezt leszarom, a másik a személyi igazolványom, szeretném ezt is.

Azzal szórakozom, hogy halogatok, úgy halogatom az írást, hogy közben kiürül belőlem minden, el is felejtem, hogy egy mondat miből áll (alany, állítmány?), sok szemétiformáció mos át, a feleslegességük, érdektelenségük, ostobaságuk szórakoztat egy ideig, aztán kiürít, lesz egy fémes, üreges terület a mellkasomban, bádogkuka, ezt írtam már valahol, üres, mint a szemeteskocsiról az út szélére visszadobott péntek délelőtti bádogkuka.

És akkor azzal szórakozom, hogy hagyom, hogy megteljen addig, amíg feszít, amikor majd már nem tudok mit tenni, csak írni, hagyom, hogy gyűljön fel bennem minden, minden, mint a bőr alatt a genny.

Nagyon jó dolog, hogy a fejetekhez kaptok

Dátum: Szerző:

Naplovam – Véleményem van

Tényleg. Nagyon jó. De nem tudom eldönteni (szivem…), hogy sírjak-e vagy nevessek, hogy tucatjával jönnek a posztok (mindenféle felületen) arról, hogy jaj, hát fejhez van kapva.

Hogy ám lehet, hogy holnap már én se élek vagy te, hát ilyen tragédiák történnek a világban, atyaúristen. Atyaúristen tényleg, hogy én azt hittem eddig sok-sok poszt, hozzászólás, cikk, hosszú gondolatfutam szerzőjéről, hogy neki nem kell észhez térni, hogy eddig is világos volt, hogy egyfelől mi a helyzet a világban (és volt már ilyenebb, ha nem is tegnap), másfelől meg már rég úgy éli az életét. Úgy, ahogy leírja, hogy mostantól akarja. Mert mostan a fejéhez kapott éppen, rájött, hogy napi szinten, utcaszinten (padlószinten, haha) van a kutya elásva, közvetlenül a probléma gyökere mellé, szóval ott rohad, úgyhogy talán meg kellene próbálni ott kezdeni vele valamit, mármint emberileg, meg minden…

Ha azok, akik általában sokat gondolkodnak, sőt írnak a világról csak ilyen (Párizs, 2015. november 13.) események hatására kapnak a fejükhöz, akkor… mit is várunk a többiektől?