Különben mindig a játék a lényeg

Dátum: Szerző:

Naplovam

Kedves Naplóm!

Nem tudom, persze, csak így magamnak fogalmazgatom, ez a blog az egyetlen amit igazán hobbiból csinálok, semmi értelme és mégis csinálom, kedvtelésből, a kutya nem kényszerít rá és én se akarok tőle semmit, csak ideírok néhány dolgot, ami megfordul a fejemben, lehet, hogy később még meg is gondolom, ez mondjuk ritka, mert ha végre van időm leírni, akkor már inkább csak azokat írom le, amiket már sokszor meggondoltam és eljutottam velük valamiféle viszonylag stabilnak nevezhető álláspontra, és annak meg szoktam örülni, mert az életben a viszonylag stabil a legtöbb, amit el lehet érni, főleg a jelentéktelenebb kérdésekben, persze a Nagy Kérdésekkel kapcsolatban is előfordul, de azért mindegyiknél mindig nyitva marad az ajtó.

Szóval nem tudom, persze, de egyre valószínűbbnek tűnik, hogy a játék az egyetlen lényeges dolog, hogy ti például szerettek-e kilépni az ajtón és elgondolni, hogy Valaki Más vagytok, vagy elutazni, mert utazás közben és idegen helyen az ember mindig kicsit Valaki Más és ha már az, akkor rádob még egy lapáttal és egészen komolyan eljátssza, hogy ő most az a valaki, vagy például szerettek-e, csak egy kicsit, belépni mások életébe, kipróbálni, milyen lenne máshol élni, milyen lenne egy másik lakást nevezni otthonnak, kanárit tartani vagy kutyát, sétálni egy másik környéken, másfajta szekrényből venni ki reggel a ruhát, más kilátásban gyönyörködni vagy utálni, elképzelni és ha van rá egy lehetőség kipróbálni, milyen lenne, milyen pontosan.

Közben végig tudni, hogy ez játék, hogy ha úgy lenne, az már más lenne, de néha meg annyira bele lehet élni magát az embernek, hogy az izgalmon túl már a belefásulást is megérzi, mert minden folytonosságban van valami fárasztó, és kiderül, hogy mennyiféleképpen lehet belefásulni a dolgokba, hogy az se ugyanaz mindig. Hogy megfáradni mennyiféleképpen lehet valamiben, hogy mennyiféleképpen lehet kijönni belőle, azt is csak így, játszva lehet megtudni, azt hiszem.

Ha írok (nem blogot, nyilván, hanem nevezzük úgy, hogy hosszabb-rövidebb szöveget – már annyit emlegetem, hogy tényleg be is fogom fejezni…), szóval, ha írok, ugyanez történik, szerintem az írás maga egy soha-fel-nem-növő öregember, miközben folyamatosan úton van, költözik, átalakul, magára szed és cipel annyi információt, mint egy történelematlasz. Az egész abból a gyermeki szerepjátékból építkezik, amikor eljátszottuk, hogy felnőttek vagyunk, most én vagyok a tanító néni, most én vagyok a hentes, most én vagyok a pénztáros, most én vagyok a buszsofőr, most én vagyok az anya, az apa, a nagymama, a szomszéd, ki akart gyereket játszani ilyenkor? Azt pont ismertük.

És akkor ezt csinálja az ember, és közben nem mindig tudja, hol kezdődik és ér véget a játék, pedig egyszer, sötétedéskor mindenkinek haza kell majd menni.

Beleszaladok, kirohanok, erre bejövök

Dátum: Szerző:

Naplovam

Kedves Naplóm!

Igazán adakozó típus vagyok, ha tehetem – néha akkor is, ha nem – adok aprót, cigit, vannak rendszeres és alkalmi adományaim, a használt ruhákat is külön gyűjtöm. Kerülöm a konfliktust. Én inkább elhúzok a picsába helyszínről, minthogy bármi mást tegyek, ha helyzet van. Elmegyek, nem megyek vissza többet, ez az én szokásom, kezelhetetlen helyzeteket nem próbálok kezelni, ha egyszer nem tudom őket, ugye.

De tegnap az a srác kihozott a sodromból. Kérni egyszer, nem kapni, rendben van. Akár meg is lehet sértődni, ez már nem tartozik rám. De egy óra múlva újra kérni, felháborodni, átkozódni, poklot emlegetni (hahaha), ordenáré cirkuszba fogni az éjszakai utca kellős közepén, arra már én is azt mondom, hogy: nono! Nem, nem ezt mondom. Azt mondom, hogy: Idehallgass, ha kérsz és valaki ad neked, ahhoz van jogod, hogy tiszteletteljesen megköszönd, de semmi máshoz, ne merj engem kérdőre vonni amiatt, hogy mit adok és mit nem, mehetsz vissza abba az irányba ahonnan utánam jöttél, most, ezt a beszélgetést pedig befejeztük. Belemondom az arcába, végig a szemébe nézek, de ne legyek ilyen finomkodó, ezt én éjjel az utcán egyáltalán nem mondom, hanem legalábbis kiabálom, tíz centiről, és mutatom, hogy merre kell menni és persze megfordul a fejemben, hogy most leordít vagy megkésel vagy megüt, de nem érdekel.

Ehelyett azt mondja: Te pszichopata vagy. Bejössz nekem.

Az élet szép. Kinek magyarázzam?

 

Pont

Dátum: Szerző:

Naplovam

Kedves Naplóm!

Mikor is naplóztam utoljára. Úgy adódik, hogy nem véletlenül nincs kérdőjel. Miért nincs. Csak. Mert pont van. Most nekem pont van egy csomó fölösleges pontom és azt mind belerakom ebbe a naplóföljegyzésbe.

……….

Na, néhánytól máris megszabadultam.

Van különben még egy nagy rakás mindenféle jelem (relációs, kötő- stb.), kétségtelen, hogy eljön majd az idő, amikor azoktól is meg akarok szabadulni. Egyelőre pont nem.

Úgy látom magam, hogy bele vagyok süppedve egy eléggé zavaros betűlevesbe (a tipográfusok legrosszabb rémálmába), amiből egy gondolatjel segítségével próbálom kihúzni magam (vigyázat, nem keverendő össze a mínusszal) valami münchauseni ügyességben vagy lehetőségben bízva, ami nyilvánvalóan úgy hülyeség, ahogy van.

Na, ez az. Most az, hogy a Gutenberg-galaxist még mindig nem két agy közötti legrövidebb útként értelmezzük, az ne is legyen téma. Amondó vagyok, hogy biztos szép dolog a szövegközpontú irodalom (meg hát baszakodhatunk a további szabdalással, bekezdés-szemléletű szerző, meg ilyenek, télleg égnek áll a hajad, ejszen nyilván minden Magára Valamit Is Adó Szerző az is – oder miafranc?), de hát mindent összevetve, felütsz valamit – teszem azt, saját szöveget – és pont az jut eszedbe, hogy hát… ez úgy hülyeség, ahogy van. (De azért – teszem azt – nemcsak sajáttal fordul ám elő.)

Én mondjuk nem szoktam könyvet várni, tudom, szégyelljem magam (már csinálom is), tehát, hogy így beharangoznak egy megjelenést és akkor alig várjam, hogy olvashassam, de most. Most várok egy könyvet. Amiben az a vicces, hogy nem is azért várom, hogy olvashassam, mert tudom, hogy nem fogom elolvasni, amíg be nem fejezem a sajátomat. Mégis várom, hogy meglegyen, meg is fogom venni, hosszan nézegetni, kirakom valami jól látható helyre, mármint olyan helyre, ahol én jól látom, szóval itt lesz, mint valami cél, jutalom, hogy csináljam a dolgom.

A vallomást nyilván az utolsó bekezdésre hagyom. Nekem is lehet… majdnem azt írtam, hogy rajongásom, de ez nem a megfelelő szó, nincs is megfelelő szó (haha), mert az a helyzet, hogy nem rajongok, hanem pontosan tisztában vagyok az értékével, azt hiszem, elsősorban a szerző értékével, emiatt aztán van a tisztelet meg a nagyrabecsülés – mondom, hogy nincs megfelelő szó… – de leginkább mégiscsak az értés van, értés, nagyra értékelés, mint valami kalapemelés egy láthatatlan kézzel, láthatatlan kalappal (főleg, amióta elhagytam a 3-as metrón, ha valaki esetleg talált ott egy fekete kalapot, köszi, ha visszaadja, ha megtartotta, hordja egészséggel), ami viszont örökre szól, szóval kevesebb ez, mint a rajongás de több, mint a szeretés. Felismerésféle, ahogyan felismered az anyanyelvedet egy külföldi országban. Ha egyáltalán felmerül kérdés, az az, hogy hogy lehet, hogy olyan sokan nem (és hogy miért pont azon a fasz helyen lesz a bemutatója). De ez már mind úgy hülyeség, ahogy van. Nem is mondom tovább, itt

A VÉGE

 

Az összefolyó napok és sorok

Dátum: Szerző:

Műhelynapló

Régen volt műhelynapló, mert sokat dolgozom, haha. Van egy japán mondás – az egyetlen mondás, amivel kapcsolatban azt érzem, hogy rám is teljesen igaz – ami gyakran eszembe jut: Ha jól dolgozol, több lesz a munkád. Ez európai szemmel (aggyal) eléggé vicces. Is. Meg egy kicsit el lehet azon töprengeni, mi is a munkánk, mit akarunk vele, mennyire másképp lehet mindezt felfogni kultúrától függően.

A finisében vagyok a Hosszú Szövegnek, és érzem, ahogy elveszítem a lábam alól a talajt (seggem alól a széket, ha úgy jobban tetszik, pedig ülök eleget, növesztem rendesen), szóval elkezd a világom mindenben hasonulni ahhoz, amit írok. Most kezd minden mindennel összemosódni, összeérni, összefolyni, a legkritikusabb pillanat, amit mint egy gyorsfagyasztó, úgy kell kristályosítani, hogy a szálak mentén meg lehessen találni vagy végig lehessen követni az egész útvonalat. Ebben egyszerre van jelen a kétségbeesés és a nyugalom: sosem lehetek biztos benne, hogy meglesz, de már tudom, hogy mindegy.

Sok apró dolog van hátra. A mozaiképítéshez hasonlítanám, nem tudom, csináltatok-e már mozaikot – én egyszer egy egész ablakpárkányt lemozaikoztam tördelt járólapokból – , szóval van egy végső állomása, amikor már úgy tűnik, hogy minden kész, csak ki kell fugázni az egészet. Olyan kis könnyed simítgatásnak tűnik, aztán kiderül, hogy többet melózol vele, mint az egész összerakásával, pedig már az is igen kimerítő volt. Nem beszélve arról, ha közben derül ki, hogy valamelyik darabka mégiscsak kicsit ferdén áll… akkor azt kipiszkálni, letisztogatni, újra felrakni, kicsit káromkodni, félrelökni az egészet, aztán mégis megcsinálni, mert nincs az az isten, hogy meg ne.

Hát így állunk most, október elején.

Legelőször is az agyra kíváncsiak

Dátum: Szerző:

Naplovam

Ilyen intenzív szinesztetikus élményem talán sosem volt, mint ennél a szakasznál – és jó két oldalon át folytatódik – elkezdtem érezni a szagot. És amikor már kiemeltem a fejem a könyvből, még akkor is benne volt az orromban és percekbe telt, hogy észrevegyem, hogy a szag kizárólag az agyamban létezik. Aki ismeri a bonctermek szagát, ezt a mélyen, garattájon megülő, nehezen múló szagot, tudja miről beszélek.

Fordítva gyakran van, megyek valahol és érzek egy szagot (Jones őrült after shave-jének illatától egyszer majdnem kiszaladt alólam a lábam, tíz éve nem éreztem, tíz éve nem találkoztunk és ott volt minden hirtelen, de aztán elmúlt, egy percig ácsorogtam bambán, hogy mi van, mi volt ez, de csak menni kellett tovább), és eszembe jut egy ember vagy egy egész életszakasz, minden, amit akkor éreztem, amit gondoltam, ami voltam.

Legelőször is az agyra vagyok kíváncsi, arra voltam mindig is. Nekem ez a legfőbb misztérium, nemcsak a furcsa kapcsolások és szövevényes raktárrendszerünk, nemcsak a képesség, amivel felfogunk egy színt, mondatot, hanem sokkal inkább az, amivel mindazt megértjük, amit nem lehet leírni. Meggyőződésem, hogy szeretni is az agyunkkal tudunk, tűnjön ez bármekkora ellentmondásnak. Éppen a logikátlansága a legizgalmasabb, éppen hogy ez hitelesíti. És azt is hiszem, hogy az élet egyik legnagyobb élménye egy másik ember agyába beleszeretni.

Széljegyz.

Dátum: Szerző:

Naplovam

Végül is, az egész egy esztelen rohanáshoz hasonlít. Hacsak nem az.

El is vagyok fáradva. Karból karba, ölelésből ölelésbe, az ember közben mindig érzi, ha szeretik. Ha nem szeretik, azt is. Ha szeretnék, de nem tudják, azt is. Ha tudják, mégsem teszik, azt is. Minden megvan és mégis minden elmarad, lehámlik rólunk a nagy rohanásban. És hát erre megy ki az egész, szeretni és baszni. A többi csak sallang.

Nyomorultul

Dátum: Szerző:

Naplovam

Kedves Naplóm!

„Ha egy nő egy másik nő szívére céloz, vajmi ritkán hibázza el.” Ez jár a fejemben egész nap, és hát nyomorultul vagyok. Ez egy napló, úgyhogy feljegyzem, hogy 2015. szeptember 13. éjszakájából 14. hajnalába nyúló órákban nyomorultul vagyok. Igen.

Mi a csudát lehetne mondani a nyomorultságról?

Ma kétszer majdnem elütöttek, én lettem volna a hibás, teljesen idióta módra közlekedtem esti városi sétámon, amire azzal a határozott céllal indultam, hogy kiszellőztetem a fejem – úgy, hogy közben az agyvelőm a koponyámon belül marad -,  meg mert szerettem volna ülni a metrón és nézni a lábakat, miközben az tucog a fülembe, hogy wake me up when it’s all over, és arra gondolni, hogy hát végül is, a rohadt életbe, miért nem alszom át a nehezebb időszakokat, mint egy medve vagy mondjuk, mint egy rendes macska, aki képes annyira felbaszódni idegileg, hogy azonnal elnyomja az álom. Mindennek tetejébe egyszerűen csak annyi jutott eszembe mindkét majdnem-elütéskor, hogy jaj, ne haljak még meg, még meg kell írnom valamit. Na jó, nem haltam volna meg, annyira nem jöttek gyorsan, hiszen kanyarodtak, úgyhogy itthon már nem is szaladtam át a piroson, nehogy véletlenül valami. Kihúzom a gyufát harmadszorra vagy mit tudom.

Végül mindig az van, hogy egyedül járom az utcákat, és ebben van valami nagyon jó, szabad, miközben rohadtul nyomorult (igen, ezt a szót fogom ismételgetni az egész nyomorult posztban).

A befektetett munka egyáltalán nem arányos az eredménnyel, ez a helyzet, minden kis retek idegszállal rajta lenni valamin, ami aztán ha elkészül a legeslegjobb esetben is porfogónak lesz jó. Hja, aki kurvának nyomorultnak áll, ne sírjon. Sose.

Jó, legyen akkor más a fontos. Legyen akkor minden és mindenki másé, mindenki másé, legyen akkor az, hogy beindult a Nyomorfeldolgozó Vállalat, mondom, beindult, dolgozzuk fel, hogy mire vagyunk jók (semmire), mire kellünk bárkinek (hát… nem sokra, egy dologra alkalmanként), aztán legyen már a túllevés, hogy legalább azon a nyomorult szövegen lehessen dolgozni, amiről pontosan tudjuk, mennyit ér (semmit).

Hogy ha már ez az egy nyomorult gondolatom van csak, amikor majdnem-elütnek-de-nem, akkor legalább legalább.

És nem ütnek el, nem halok meg és nem írok. Teljes a blokk. En bloc.

 

Tudom, mit szerettél idén nyáron

Dátum: Szerző:

Legalábbis itt, a NatiLapon. Mutatom:

Júniusban legtöbben az Életérzékenységet szerettétek, ami egy naplóföljegyzés a leggyakoribb félreolvasásaimról.

Júliusban A nyár legnagyobb fogása öt képben című varjas-fényképes posztot.

Augusztusban pedig a feminista-antifeminista kirohanásomat, miszerint Annyi hülyeséget írtak össze… (és hát, tényleg annyit).

Néha mondjuk az a legjobb, amit a poszt alatt kapcsolódó tartalomként ajánl a blog (azt nem én állítom be, random válogatja és még nem jöttem rá, pontosan mi alapján.)

Jó, hogy jöttök, olvastok. Köszönöm!

Átérték-arány

Dátum: Szerző:

Naplovam

Az előző poszthoz.

A krízishelyzetek törvényszerűsége szerint minden átértékelődik. Mintha csak felgyorsulna az idő, pillanatok alatt látható lesz, hogy mi értékes és mi nem, felfénylenek a jelentőségek, és szinte azonnal kitűnik, hogy mi hordoz valami maradandót, valami olyasmit, amire még szükségünk lehet. Tárgyak szintjén ez az aranyóra-effektus, aki bajba jut, azt viszi magával, ami értékes, el lehet adni, cserélni. Ugyanez a helyzet a szellemi dolgokkal. Hirtelen meglátható, hogy mik azok az alkotások, gondolatok, amikben fontosság van. Ami nélkül nem mehetünk tovább. Hatalmas fényerejű szűrő ez, óriási és kegyetlen, mint reflektorral bevilágítani egy harmincas nő sminkeletlen arcát. 🙂

Csak annyit akarok ezzel kapcsolatban följegyezni, hogy engem elfog a szégyen, mi mindennel foglalkoztam, amiről már közben is tudtam, hogy nem olyan érték, ami nélkül ne élhetnénk tovább. Hogy mennyi időt pocsékoltam – és mások mennyit pocsékolnak – sok-sok érdektelen figurára, alkotásra, gondolatra vagy még rosszabb esetben gondolattalanságra. Van egyfajta szégyen, ami ilyenkor előtör és még kevésbé hagy nyugodni, mint korábban.

Itt vagyunk

Dátum: Szerző:

Naplovam

(A múltkor itt írtam, hogy szeretnék már végre nyugodtan ülni itt egyszer és blogolni. Nem ilyen fajta blogra gondoltam…)

Itt vagyunk (ülünk, állunk, internetezünk) egy humanitárius katasztrófa kellős közepén és próbálunk úgy tenni, mintha nem lenne baj. Éljük a kis életünket, csináljuk a kis dolgainkat és nem tudom, hányan gondoljuk közben azt, hogy ennek most nem így kéne lennie, még akkor is, ha közben mégiscsak megpróbálunk tenni valamit ez ellen a baj ellen. Nekem igazán szürreális az utóbbi időben az a fajta élmény, amikor az ember megpróbálja rávenni magát a világban való további részvételre, szóval elmegy mondjuk egy kiállítás megnyitójára, miközben pár száz méterre tőle emberek menetelnek az életükért.

Folyton történelmi példák kavarognak a fejemben, azok a helyzetek, amikor a Tisztelt Közönség félrenézett, mert éppen úgy gondolta, hogy ami körülötte történik, az nem az ő dolga, nem az ő felelőssége, nincs mit tennie úgyse. Ezeket az embereket utólag értetlenül szemléljük (sokan egyenesen megvetik őket), hiszen ott voltak, a szemük láttára történetek embertelenségek, miért nem tettek ellene valamit? Erre a kérdésre ma sokan megadhatják a választ. Úgy, ahogy ma ők sem tesznek.

Ugyanígy történhetett meg, hogy senki soha nem érezte felelősnek magát semmilyen szörnyűségért. Ahogy – tudjátok -,  Hans csak kinyitotta a kaput, Fritz csak betolta a reteszt, Béla csak vezette a mozdonyt, Szergej csak feltett egy kérdést, Ilonka néni ott se volt, épp hókiflit sütött. Mindenki csak betartotta a törvényt meg a parancsot. Még hogy nem a mi dolgunk…

Sok kérdés is kavarog a fejemben, konkrétabbak és elkeserítőbbek, mint eddig voltak (pedig eddig is volt sok, szinte csak az van, mint szoktam mondani).

Kiktől kell félni?

Nagyon komoly nézet ma Magyarországon sőt, ahogy figyelem, inkább sok-sok magyar fejében, országhatáron innen és túl, hogy a beözönlő menekültektől félni kell. „Ezek” minket megszállnak/tak, meg fognak támadni, és más hajmeresztő ötletek. Az ilyen véleményekből világosan kiderül, hogy a megfogalmazójuk, képviselőjük nem találkozott menekültekkel, nem ismeri még az adatokat sem. De amint ezt kijelented, azonnal az a válasz érkezik, hogy akkor vidd haza őket, simogasd stb. Ilyen ostoba, beszűkült, elképesztően logikátlan érvelésre ugyan mi a csudát lehetne mondani?

Elmesélek egy történetet. A minap esett meg velem és a kisebbik lányommal.

A Duna Pláza emeletén az étkezők területén álltunk a Meki előtt. Előttünk állt egy magyar srác, mellette két, láthatóan nem magyar srác, úgy hallottam, törökök. Egyikük pólóban és famerban, másikuk ing-nyakkendős öltözékben, gondolom, felugrottak kajálni, ahogy mi. A kiszolgálás lassan ment, egy perccel később befutott a magyar srác nagyhangú barátja, arrogáns stílusban leadta a rendelését (sajtburger, csak az nem jegyezte meg, aki süket), majd pár perc elteltével felháborodottan, igen bunkón elkezdte a török gyerekeket vegzálni, hogy őt ne lökdössék. Azok feltartott kézzel hajtogatták minden egyes Jó?! ordításra, hogy Jó, jó. Csak bámultam ezt a kigyúrt mocskot, hogy mégis mit csinál, de ő monológba kezdett Ne allahakbározzanak itt nekem, amikor Magyarországon vagyunk! Hát nem vehetem úgy meg a kajámat, hogy ne kelljen ezt hallgatnom! A saját hazámban! és így tovább… Bennem csak nőtt a feszültség, ahogyan a levegőben is, szinte tapinthatóvá lett, és egyre gyilkosabb tekintettel figyeltem, hogy köpi a szavakat ez a szerencsétlen. Több se kellett neki, azonnal rám támadt, még meg is indult felém, mint aki bármikor képes lenne megütni, miközben olyanokat hajtogatott, hogy én csak ne nézzem őt, meg majd amikor a menekültek kiraknak a lakásomból, akkor nézhetek. Felemeltem én is a hangom, habár féltem. Féltem, mert az agresszió – legyen verbális vagy tettleges – félelmet szül, erre van kitalálva. Féltem azért is, mert semmi alap nem mutatkozott arra, hogy itt emberi kommunikáció kialakulhat, és azért is, mert velem volt a lányom. És azért is, mert nem találtam egyetlen tekintetet se, amibe belekapaszkodhattam volna. Csak annyit mondtam neki, hogy engem ugyan ne oktasson, úgy nézek rá, ahogy akarok, ezt a beszélgetést pedig befejeztük…

Kitől kell félni?

A helyszínt azért is írtam le, hogy ne felejtsük el (én se), hogy ez nem a tranzitzóna közelében, nem valami menekültügy szempontjából frekventált helyen történt és semmi konkrét köze nem volt a menekülő emberekhez. Ez történik mindenütt. Nagyhangú alakok mindent és mindenkit leüvöltenek gondolkodás nélkül, mindenkibe belekötnek, akit nem tartanak eléggé… magyarnak. ?

Törvény, törvény, hajtogatjuk, miközben a szemünk láttára bukott meg a törvényes eljárási rend, miközben éppen most hoztak meg „odafönt”, ahonnan mindent várunk, ugye – minden tiltakozás ellenére – egy olyan törvényt, ami minket is korlátoz szabadságjogainkban és tökéletes alapjául lehet egy kialakuló diktatúrának. Törvény, törvény…

Én úgy látom, más világ jön.

Lehet ellene kiabálni, háborogni, de a világtörténelem magasról leszarja, mi volna a kívánatos állapot egyes nemzetek, népcsoportok részéről. Európa meg fog változni kisebb vagy nagyobb mértékben, de átalakul. Ez sokféleképpen történhet a vérengzéstől a békés, simulékony átalakulásig ezerféle variáció lehetséges. Azonban az, hogy a lehetséges események közül melyik válik valósággá, nem a törvényeken múlik majd. Értitek, ugye.