…már nyugodtan ülni itt egyszer és írni egy kis blogot!
ÁlomMetrón képzelt utas
Naplovam, álom verzió
Keveset alszom, ritkán álmodom. Zaklatott, ihletett pillanatokban kuszát, gyorsat, felkavarót és újabban mindig a Várost.
A Város mindig nagyobb, idegenebb és ismerősebb, mint ébren, más városok épületeit, tereit, egész kerületeit nagyvonalúan magába fogadja, sosem tudom, hol bukkanok felszínre, általában Astoria, Keleti vagy Nyugati a kijárat, nem tudom, miért, nincs összefüggés a felszíni objektumok és a kijárat neve között. Álom Város magányosabb, de befogadóbb, mint a valódi. Koszosabb is. Szebb is.
Mai álmom szövevényes alagútrendszerében a Nyugatiban szálltam át a 4-es metróra, és összetalálkoztam azzal, Akit Szívből Igazán Szeretek, lebegtünk felfelé a mozgólépcsőn, a Város koszorús ereit rajzolta ki az áramló tömeg, ő is sodródott a sorban a többiekkel, beengedett maga elé, nem minden hátsó szándék nélkül, pezsgett minden, a mindenben benne mi. Egy egész napot átfogó álom legmeghatározóbb pillanata, pedig a délelőttöt is együtt töltöttük, anélkül persze ez az összefutás se lett volna ilyen felemelő, közben mindent áthatott a meleg, a nedvek, izzadság és az öröm, pedig éppen nem is sütött a nap a felszínen, egy leginkább londoninak rémlő épület mögé bukott le éppen, amikor a felszínre értünk. Valahol ott lesz vége, amikor el kell köszönni, mindenkinek mennie kell a dolgára, érdekes, mindketten intézünk valamit, valaki másnak (ő a családnak, én egy a baráti társaságnak készülök átvenni és leszállítani egy közelebbről meg nem határozott tárgyat), egyikünk se ér rá, egyikünk se teheti, amit akar, de ez az ötperces metrózás, öt perc lebegés valahogy nagyon megéri, úgy köszönünk el, hogy ha nem is holnap, de hamarosan újra látjuk egymást.
Ebben semmi furcsa nincs, csak akkor, amikor ráeszmélek, hogy ASzISz, úgy tűnik, azonos a valóságos önmagával, de én nem. Én az a csaj vagyok, akit a (talán soha el nem készülő) Hosszú Szövegben írok. Évek óta, persze. Jó lenne, ha legalább az álmaimból kitakarodna.
#vaneszándék
Naplovam
Amikor először látja be az ember, hogy stenbasszameg, egyszerűen nem lehet megoldani a világot, akkor kezd felnőni. Szerintem. Ez valahogy egy életben a húszas évekre tehető. (És különben elég sokszor elkezd felnőni. Vannak a klasszikus fordulópontok, meg van az első ősz hajszál,* ami az egyszer-én-is-tényleg-meghalok szimbóluma, meg hasonlók ilyesmik és satöbbik.)
Toporzékolok, hogy nem bírok valamit megemészteni, nem bírok valakit megemészteni, egyszerűen nem hiszem el. Amikor már minden ilyenen én túl vagyok, hah, de mi az hogy! Mert én ilyen túllevős vagyok, pont tudom, hogy a világ meg nem oldható,** túl vagyok az elsőn mindenből, ami klasszikus fordulópontnak tekinthető, az ősz hajszálról nem is beszélve…, és akkor abban dagonyázom, hogy nem vagyok elég jó valamire, valakinek, valaki helyett, de ezt úgy képzeld el, Kedves Naplóm, mintha egy óvódást látnál a hisztiroham közepén, persze nem látsz semmit, éppen ez a lényeg, semmi nem látszik, jövök-megyek, intézkedek, aláírok, pecsételek, haha, de – és előre is bocs a minden körülmények között balfaszul elsülő pátoszért – minden nap belehalok a saját kétségbeesésembe. A hiszti belül van, ennyiben felnőtt, kifelé nem látszik. De ez mindig egy eltagadhatatlan, mindent leuraló, rohadt nagy kétségbeesés, amiből nem lehet máshogy kijönni. Így se nagyon.
Csak a szándék van. Megoldás nincs.
Szándék van.
_____________
*ez egy hosszú és szomorú történet, egyszer elmesélem (valójában ezen röhögnek a gyerekeim hat éve)
**azért folyamatosan teszek rá kísérletet
Diumdisung
Naplovam
Igazi tétje vagy kockázata a fülre tapasztott zenének szerintem éjjel van, kivilágítatlan külvárosi részeken. Egy csomó információ egyszerűen kiesik. Nem hallod, ha jönnek mögötted, mielőtt lelépsz, jól oldalra kell fordulni, hogy lásd, nem közeledik-e kocsi, ilyesmik. Ez is a szórakoztató elektronika. Azzal szórakozom, mit mivel cserélek fel.
Fullra nyomkorászom a hangerőt.
Amikor először kipróbáltam a villamospótló autóbuszon (ezt muszáj volt kiírni, olyan szép, mint a színkímélő foltoldó), szóval, bőszen nyomkodtam az oldalsó gombot a telefonon, fel, fel, amikor kiírta, hogy ha túl sokáig hallgatok nagy hangerőn zenét, akkor károsodhat a hallásom. Meghatódtam. Így törődik (valaki, az okos és ügyes marketing-osztályon vagy valaki, aki nagyon retteg az idióta felhasználói perektől) az én filhallásommal. Hja, barátom, gondoltam, azok után, amin az én orr- és melléküregeim valamint hallójárataim gyerekkoromban keresztülmentek, az is csoda, hogy egyáltalán hallok. Hogy egész jól, az külön pluszos. (Az, hogy bizonyos beszédhangoktól egyenesen fáj a fülem, nem tudom, összefüggésben van-e mindezzel.)
És éjjel teljesen hülye zenéket kell valahogy hallgatni, direkt erre van a Diumdisung nevű lejátszási listám. Ebben olyan zenék vannak, hogy csak azt hallod, hogy dium-disung, meg néha azt, hogy dzízápp-dzízápp*, de hát valahogy el kellett nevezni. (Magamban mindig bocsánatot kérek a Beethoven-listától.)
Az ember ilyenkor ritmusra kezd járni, nem mintha máskor nem lenne a benne valami zene, mégis, jobban átadja az irányítást. Arra gondoltam, hogy ha hazaérek, zenével betapasztott füllel fogok írni.
Most arra gondolok, hogy hogyan lehetne a csendet olyan hangosra tekerni, hogy igazán, de tényleg ne halljak semmit.
________
*ezek közül a leghallgathatóbb még ez
Majdnem 1mondat
Naplovam
Olyan furcsán nézel, mondják néha a lányok. Most, hogy pár napot együtt voltunk (úgy, hogy nem volt sok választásuk, együtt mentünk “nyaralni”), azt is mondták, hogy sokszor nézek furcsán. Régebben azt, hogy szigorúan, de az csak amiatt volt, hogy nem hordtam a szemüveget. És nem láttam jól. Most két éve valamivel jobban látok (mínusz, ha napszemüveg, mert az a szememnek kellemes, de a látásomon semmit nem javít), úgyhogy maradt az, hogy furcsán. Elég gyakran nézel furcsán, mondják.
Próbáltam rájönni, mivel van ez összefüggésben. Szóljatok, ha furcsán nézek, mondtam, szóltak mindig.
Ha az ember alapvetően megfigyelő, önmagát is hajlamos ugyanúgy górcső alá venni, mint bárki vagy bármi mást. Nem tudom, kedves olvasó, te megfigyelő-elemző típus vagy-e, de ha igen, akkor tudod, hogy ez sokszor éppen elég ahhoz, hogy megérezzük azt a mélyen bennünk lakó szégyent.
Miért emeltem fel a hangom egy ártatlan vitában, miért vigyorgok legtöbbször úgy (a fényképekről tudom), mint aki fanyalog, elege van, miért vágok durcás képet munka közben, vagy miért felhúzott szemöldökkel írok, amikor nagyon belelendülök, kihez fordulok oda teljes testtel, amikor hallgatom és kihez nem, vajon miért stb.
A furcsa nézés nem szégyen, az csak kellemetlen, ahogy sok öntudatlanság. De a megfigyelés (megfigyeltetés) arra jó volt, hogy megtudjam, mikor nézek úgy. Szinte mindig. Mit csinálsz ilyenkor fejben? Írok, mondtam.
Az megvan, hogy…?
Naplovam
Én még listát írni is lusta vagyok. Nem, ez nem igaz. Írok, csak elfelejtem, hova írtam, ha bevásárló, akkor otthon hagyom, ha itthoni, elkeverem. Vagy lekávézom stb.
(Megvan a vicc arról, hogy mi történik, ha egy üres, ablaktalan terembe bezársz egy nőt két vasgolyóval? Az egyiket elveszíti, a másikat elrontja.)
Különben van bennem valami zsigeri listaellenesség, amit én sem tudok mire vélni, még soha semmilyen listából hátrányom nem származott, sőt. Ha írtam és megvolt, az mindig jó volt (valamire… például letépkedni a sarkát és apró galacsinokká morzsolni), ha engem írtak fel, az is jó volt, tudom, nehéz ezt ma (és itt) elhinni. A nővérem mindig ír listát, és úgy irigylem érte. Nem azért, mert megírja, hanem, mert nem veszíti el és még pipálni is szokta a tételeket. Eleve az, hogy szépen ír, rendes, olvasható betűkkel, az egész olyan rendezett, finom, normális és legfőképpen: hasznos.
Na de, nem erről akartam írni. (Hm. Amúgy az a svéd gyerekvers, hogy Jó, ha nővére van az embernek, megvan? Nincs?)
Különben attól a szótól (most már), hogy bakancslista, sikítófrászt kapok. Hát én nem fogom sorra venni, hogy mit akarok még megcsinálni az életben, mielőtt feldobom a bakancsot. Mert például mi van akkor, ha egyszer csak váratlanul mindent megcsinálok? Lehet, hogy azonnal meghalok, aztán nézhetek. Ugye.
(Megvan az a jelenet a Harcosok klubjából, amikor Tyler megkérdezi, hogy Mi az, amit még meg akarsz csinálni az életben? – a kérdés, amire mindig tudnod kell a választ. Házat akarok építeni! Megfesteni egy festményt! Ezt ordítva kell mondani, mintha azt mondanád a katonaságnál, hogy Igen, uram!, és mindig, az égadta világon minden körülmények között tudnod kell, hogy mi az az egyetlen dolog.)
Azt hiszem, nem is erről akartam írni. Mindegy, az egész arról jutott eszembe, hogy ma írtam egy listát:
Kiordibálom
Kedves Naplóm! WÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!
Hirtelen felindulásból elkövetett naplóbejegyzés.
Vettem egy nagy levegőt, megembereltem magam. Szoktam ilyet csinálni, amikor úgy látom, felül kell vizsgálnom az álláspontomat valamivel vagy valakivel kapcsolatban. Olykor ez igen hasznos, sok dolgot látok idővel másként, változik a véleményem, finomodik (mint a kőolaj a csőben, haha), szóval nehogy már személyes indulatok vagy korábbi tapasztalatok befolyásoljanak engem úgy általában, hiszen mik azok, semmik, legyen nekem rendes, megalapozott, lehetőleg minél objektívebb véleményem és külöben is, a lelki békámhoz pont kellenek az ilyen megnyugtató feloldozások, amikor mindenkit és mindent felmentek, megértek. Konfliktuskerülő vagyok.
Naponta olvasok el egy halom szart kéziratot, igazán el tudok vonatkoztatni. Mindentől. Tekintsünk tehát a szövegre mint szövegre, a jóisten áldja meg. Máshogy nem is lehet persze vagyis nem érdemes. Ezt én úgy csinálom, hogy elfelejtem a nevet, ami fölé (alá) van írva, mindent elfelejtek, csak a betűk sorjáznak szépen előttem és hagyom, hogy beszaladjanak a szemembe én meg, mint egy (többé-kevésbé elbaszott) teaszűrő, felfogom a hordalékot. Ez egy jó módszer, büszke vagyok rá, évek alatt fejlesztettem ki.
Most egy életműről van szó, egy folyamatosról (tehát az illető még él). Két (2 db) szövegig bírtam és vége. Az adrenalin úgy tolult a vérembe, mintha legalábbis valaki a szemem láttára nyúzná a macskámat. Szövegek, de minek, szövegek az értelmetlen semmitmondással, szövegek a szörnyű akarással, amikre a legeslegjobb esetben is annyit lehet mondani, hogy csinos kis blöff. Az embernek ökölbe szorul az agya. Valami kibaszott intellektuális válaszcsapásra gondol, amiből persze semmi nem lesz csak az ordítás.
Nem tudom pontosan idézni Jász Attilát, a szerkesztő intelmeit, de az a lényege, hogy ne írj, csak ha nagyon nem bírod tovább. Ne írj verset, ne küldözgesd a lapoknak, hidd el, van más megoldás a szaros életedre. Ilyen csúfat persze nem ír, természetesen ezt már csak én indulatoskodom hozzá.
És én kérek elnézést.
Életérzékenység
Naplovam
Sok minden jutott eszembe hirtelen, amikor megláttam a kérdőíven ezt a mondatot:
Ha életérzékenysége van, itt jelezze!
Gyakran félreolvasok, azt hiszem, valamit elmondanak rólunk a félre-dolgok, főleg, ha távlatuk van, mert mondjuk gyűjtjük őket (és én gyűjtöm, általában Twitteren), és néha végignézem és olyanokat találok, mint pl. Tetvek az évek., Közlekedjen még nagyobb sajnálattal!, Halálérzet, halálpénz., Az ajtónak tamáskodni tilos!, Nemzetközi seggszemle., Megbukott a régi-új anális rendszer. Mindennek árva van. stb.
Évente 50-100 feljegyzett félreolvasás és számtalan feledésbe merülő. Legtöbbször a ‘sajnálat’ és az ‘árva’ szerepel, időnként tiszta pornó (meg vagyok döbbenve a baloldal erekcióin). Mély sajnálat torkollik valami lemondó erotikába, ha úgy tetszik, ezzel össze is foglaltam a személyiségemet.
Sok minden jutott eszembe az életérzékenységről, természetesen a sajnálat (visszautasíthatatlan sajnálat) után, például ez:
Szóval, itt szeretném jelezni, hogy van.
A teljesség fele
Naplovam
Amikor éjszaka az ember letol egy szolid menüt, amitől Szendi Gábor, Update Norbi, dr. Atkins és minden gasztrosznob egyszerre lenne rosszul, azért abban van… élvezet. Biokenyér, jázminrizs, zabkorpa. Piha!
Teljes kiőrlésű életet akarok.
„Nem szeret senki. Meg akarok halni.” – zokogja ágyban fetrengve a színésznő a könyvben, amit olvasok. Felröhögök. Jó, hát színésznő, nem vártunk tőle mást, nem vártunk tőle semmit. Aztán megakadok. Irigyelni kezdem. Hiszen ennyire egyszerű az egész. Szeretnek – élsz. Nem szeretnek – meg akarsz halni. De csak csomagoljuk mindig, csicsázzuk, cifrázzuk, nem engedjük meg magunknak ezt a teátrális egyszerűséget.
Nem őröljük ki teljesen ezt a rohadt életet, nem hozzuk ki belőle mindazt, ami benne van. Rostok, basszameg, meg vitaminok és ásványi anyagok. Bőven elég, ha eljutunk a szénhidrátig, még sok is. (Régen egymás után két vizsgán is az emésztőrendszert húztam. Finom célzás az élettől arra, hogy van egy kis dolgom a világ emészthetetlenségével.)
Aztán jön a koldulás: Adjatok még nekem édeset, sósat, adjatok ölelést, simogatást a buksi kis fejemre, hát nem látjátok, mennyire szeretni való vagyok? Meg kedves és okos? Szép és szerény? Hát nem látjátok, hogy engemet szeretni kell? Jaj, pedig olyan kevéssel beérem. Elég nekem a gondolás! És nem a velencei evezősről beszélek. Rám, rám gondolás! Én megérdemlem a napjaitokból azokat a perceket, igazán. Nem várom el, ó, dehogy, csak úgy örülök neki. Hálás blogbejegyzésem majd mindnyájatok megelégedésére szolgál! Nem-e kéne-e inkább színésznek-e lenni? Ja, ahhoz már öreg vagyok. Akkor leszek író meg költő!
Na jó, nem.
És ahhoz minek kell lenni, hogy ne csak a felét őröljük ki? Gyanús, hogy nem szájtépő bloggernek. Lehet, hogy egy cimboraság egyik felének. Lelki molnárkának. És akkor a vicc úgy kezdődik, hogy Süti és Vízi Poloska mennek a sivatagban.
Végére járni
Naplovam
Semmi sem mérhető önmagán kívül semmivel csak a fájdalommal, amit okoz. Amint a fájdalom mértéke eléri a kritikus pontot, megszűnik minden más érv. Végpont. Null.
május 17. – Éjszaka zsibbadt mozdulatlanság, ilyen lehet a bénulás, nem tudom lehúzni a derekamon a trikót, fázik ott, nem fogad szót a testem, csak befelé nézek, kicsit ijedten, kicsit szomorúan, mit tehettem, hogy nem bírok megmozdulni és mit, hogy nem bírok elaludni? Hátha hajnal lesz nemsokára.
A szempilláim hegyes háromszögekké állnak össze, délutáni vízprizma, azon át nézem a villogó kurzort, hunyorítok, most három, letörlöm, most egy.
Szánalmas, hogy mások életéhez igazítom a saját szokásaimat, amikor mindig rítusok nélkül akartam élni vagy ha mégis, akkor csakis úgy, mint a Biliárd fél tízkor építésze, kemény tojás paprikával minden kibaszott reggel, erről megjegyeznek a hotelben. Ezen nagyon röhögtem, amikor olvastam, pedig komoly imidzsépítés, ha jobban meggondolod. Csak hát… én szarok az imidzsemre. A másokéra is. Pattogjon le a körömlakkom, szakadjon el (végre teljesen!) a nyomorult tornacipőm sötöbö. Kit érdekel mindez? Végére kell járni a dolgoknak és van, aminek csak úgy lehet, ha elpusztítjuk.
Hazafelé jövet egy gömb alakú plüssbárányt láttam egy kirakatban. Magyarázat nincs.
Szándék van. Hölgyeim és uraim, újabb szomorú nyár elé nézünk.
Addig járunk a végére, amíg el nem törünk.
NatiLap 