Szerencsesüti

Dátum: Szerző:

Naplóföljegyzés

A szerencse mint vallás, nálam kimaradt, persze mit tudom én. Amikor éppen olyan (ilyen) rohadt szerencsétlennek érzem magam, előfordul, hogy veszek egy lottót. (Igen, ki is töltöm, fel is adom.)

Minden olyan most, mint a borda mögé ordítva maradás, hogy csak képei vannak róla az embernek, meg hát… fáj, na, de nem érti, szóval fogalma sincs. És valami nagy süketség is van az egészben, amihez képest nem értelmezhető semmi hang, pláne ordítás nem.

Miután rájövök, hogy egyedül vagyok, mindig meggyőzöm magam, hogy nem vagyok egyedül. Ilyenekkel tudom hitegetni magam a következő ordításig. Nem mintha valaha ordítottunk volna, mi itthon például nem szoktunk, én néha a gyerekekkel, és talán egyszer házastársilag, de azt nem nevezném igazán ordításnak, az már csak olyan istenneki, úgyismindegy, haddszaladjon, szóval inkább csak azok a rohadásverte könnyek, amik persze mindig (de tényleg mindig) a legrosszabbkor jönnek, még jó, hogy főzök, a hagymára fogom, tudom, ezt már a tizenévesek nem veszik be, de van nekünk ez az összekacsintásunk, hogy Ugye, anya, milyen tragikus dolog a vöröshagyma?, és akkor lehet röhögni a leggonoszabb, fojtogató sós lében ázva is.

Nem vagyok szerencsétlen, persze mit tudom én, de most először előfordult, hogy vettem a kínainál egy szerencsesütit (My First 幸运饼干):

Rendben. De hol van az enyém?

Ne bántsátok a Turdus merulát!

Dátum: Szerző:

Naplovam

Ami azt illeti, a feketerigó* még egészen jó helyzetben van. Csinos kis alkat, visszafogott megjelenés, ékszerszerű sárga csak a csőre, apró termet, de nem olyan kis fittyfasz, mint a veréb, és nem olyan bohóc, mint a galamb. A híres énekéről nem is beszélve.

Azt akartam mondani, hogy a társadalom feketerigója vagyok, nem mintha ilyen ornitológiai azonosulási becsípődésem lenne (persze, ki tudja), csak jöttem hazafelé és akkor:


Kinek is jutna eszébe bántani? Rigófüttyös kiskertkapuból csak a varjakat szokás elhessegetni. Pedig énekes madár a varjú is. Csak hát… ő így tud. Je suis vetési varjú.

Ne bántsátok a Corvus frugilegust! Se.

__________

*mások szerint: fekete rigó – szerintem: feketerigó, mert ez a rendszertani neve

Ha a költészet lelki sztriptíz, akkor a blog hardcore pornó

Dátum: Szerző:

Naplovam

A legkisebb ellenállás felé a lehető legkisebb kockázattal – így bámészkodja át az ember az életet, már amikor éppen bámészkodik vagy amikor éppen él. És ebbe pont belefér egy csomó veszély (-Te nem használsz fogselymet? – Nem. Szeretek veszélyesen élni.), egy csomó hazugságról nem is beszélve, mikor-kinek, mikor-hogy, most az, hogy magamagának az ember, az nem is kérdés, és ez – a hazugság mint tény vagy történés – eléggé kockázatos dolog.

Én például szívesen áltatom magam azzal, hogy mennyire jól átlátok a szitán, abból kiindulva, hogy amikor úgy érzem, akkor tényleg úgy is van – mindig. De a fennmaradó esetekben, amikor épp nem érzek, könnyen átvágható vagyok – mint minden hívő-típusú ember. Van ilyen, aki úgy hívő, hogy nem is tudja magáról. Most az, hogy istenben, emberben vagy a Világ Egyensúlyában, mindegy. Az ilyesmi nem döntés vagy akarat kérdése. Tudom, tudom. Jehova boldog tanúi ezzel tudnának vitatkozni.

Szóval, azt hiszem, mindent a gyávaság mozgat, mindent ami a hétköznapokon történik velünk, valahogy erre vagyunk programozva (úgy filo-, mint ontogenetikailag), és ha nem így lenne, most én valószínűleg nem lennék itt. Természetes félelem a veszélytől.

Az égvilágon minden félelem a halálfélelemre vezethető vissza, még a szégyen is, a megszégyenült, kiközösített, ezzel halálra ítélt állat félelmére. Félelem attól, hogy nem vagyunk jók, nem vagyunk jók a közösségnek, nem fogadnak el/be, hogy meztelenné válunk, hiába nyíltan húst sőt, húst a hússal mutatunk, hogy mindenki előtt csináljuk, mi van, ha végül nem kellünk, állunk védtelenül, szerencsétlenül, halálra ítél minket a csorda.

Van-e nagyobb kockázat, mint alkotónak lenni? – kérdezi a huszonegyedik században egy rettegő állat.

Izgatta szívemet

Dátum: Szerző:

Naplovam

Az ember mintha a sötéttől félne, mintha maga a sötét lenne az alvás ellensége, az, hogy bele kell menni, bele kell hullani. Pedig nem. És nyilván nem a kávé és a szívemet se izgatja valahány cigarettám. Legjobb lenne persze egy ilyen közönyös, szecessziós arccal elrévedezni egész éjjel, csak nincs hozzá eléggé szögletes fejem, és a régi rajzokon a nemszögletes fejű nők egyáltalán nem révedeznek közönyösen, hanem mindig valami érzékiséget sugallnak (hogy azt ne mondjam, olyan bárgyú bujaságot, hogy adnál nekik hirtelen két pofont), amitől viszont nem lehet aludni. Nem nagyon. És kicsit aludni olyan, mint a majdnem terhes, meg a majdnem halott, szóval, mint mondják: ami majdnem az, az nem az.

Antinosztalgia 2×1/nap

Dátum: Szerző:

Naplovam

A nosztalgia csak a menekülés egy formája, én igazából nem vágyódom vissza, persze szerintem most is szép a dzsörzészoknya meg a trapéz farmer, nekem most is tetszik a faros Ikarus (meg a sárga helyközi, van Szentendrén a közlekedési múzeumban, mondtam a gyerekeimnek, hogy én minden reggel ilyennel mentem iskolába 1993 és 97 között), de nem hiszem, hogy jobb volt, vagyis jobb, de nem azért, mert nem volt mobilunk vagy tabletünk.

Belegondoltatok már (én mindig), hogy a nosztalgiában az -algia fájdalmat jelent?

Nincs nosztalgiám azokra az arcokra, azokra a nevetésekre, azokra a gondokra, azokra a kenyérárakra (a buszbérletről nem is beszélve), nem hiányzik semmi onnan – az hiányzik pont, hogy akkor semmi nem hiányzott.

És ha már így belementem a lépcsőházi bölcselkedésbe, adok egy mondatot azoknak, akik véletlenül erre járnak és olvassák (majdnem azt mondtam, hogy tanácsot, de beszélek inkább a magam nevében, a tanácsait mindenki dugja, ahová akarja):

Ha még egyszer az életben lesz olyan emberem, akit gondolkodás nélkül felhívhatok, mondjuk vasárnap délután, hogy menjünk, röhögjünk együtt a turistákon, pöccintsük a csikket a városra, fényképezzük le a madarakat, ahogy ülnek a dróton, lógassuk a lábunkat a Duna fölé, nézzük a csíkokat az égen, és igyunk meg két sört, szóval, egészen pontosan annyit mondok neki, hogy Szia, itt vagyok, jössz?, és jön, akkor isten bizony, soha többé el nem engedem.

 

Maguknál mindenki hülye?

Dátum: Szerző:

Úgy döntöttem, nem veszítem el a Facebook-hírfolyamban ezt a néhány háztáji beszélgetésünket és mondatunkat, inkább összeszedem és megőrzöm itt:

*

Ha megtanulod ezt a részt az epikáról, cserébe mutatok egy nagyon félelmetes novellát. Ott van, abban az ártalmatlannak tűnő kötetben.

*

– Azt hittem, almát eszel.
– Igen, szokatlan ez a haraphatóság egy őszibaracktól.

*

– Szakítottam a fagyival.
– ?
– Nem eszek többet.
– Szomorú vagy?
– Nagyon. Jól jönne most egy kis fagyi.

*

– Te mikor alszol?
– Szinte mindig.

*

Anya, te felvetted a pulcsimat… ami a tiéd?

*

– Hé, ez a szatyor meleg!
– Persze, mert macska van benne.

*

– Anya, gondolj bele, hogy…
– Dehogy gondolok.
– De, ha belegondolsz…
– Mondom, hogy nem.
– Jó, de gondolj már bele…
– Hé! Ne feleselj anyáddal!

*

– És te hogy vagy, Péter?
– Hát kérlek, lett egy nagyszerű ízületi gyulladásom.
– Ó, gratulálok hozzá!
– Köszönöm szépen, csodálatos volt.

*

Anya, úgy szeretlek, hogy ha annyira megölelnélek, amennyire szeretlek, kijönne a beled.

*

Na, én azért veszek mindig kétszer annyit, hogy ha elfogy, akkor ne fogyjon el.

*

– Pocak idén nem lesz levert, új barátja van, a kevert.
– Ú, de imádom azt.
– Az Activiát?
– A kevertet!

*

– Anya, rajtad kívül senki nem hívja cigarettapapírnak.
– Hanem? Cigipapír?
– Nem. Cépé.
– Értem. Mint a pézsé a papírzsepire.
– Igen, de azt se mondd, az gáz.
– A pézsé?
– Igen.
– A cépé nem?
– Nem. Az normál.
– Értem.

*

– Mire is mondtam, hogy na, egész nap ezt fogom hajtogatni?
– Nem tudom, de hogy nem fogod, az már szinte biztos.

*

– Ennek a körömlakknak olyan szaga van, mint a Technocol Rapidnak volt régen.
– Aha.
– Azzal lehetett szipuzni.
– Tényleg?
– Igen, a tejszínhabos flakonnal is lehet.
– Tudom, anya… illetve… most már tudom.

*

– Mit csinálsz?
– Rákentem a krémet a lábamra.
– De ez kézkrém.
– Lázadok.

Felszabadító veszteségeim

Dátum: Szerző:

Naplovam

Még elmesélni sem igazán lehet, milyen, amikor valami (mondjuk egy laptop) bedöglik, elromlik és odavész vele megannyi munka, meg emlék, alkotások és fényképek, sok-sok tízezer karakternyi megírott szöveg. Pontosabban, el lehet, épp most meséltem el – azoknak, akik jártak már így. Amit nem lehet elmesélni, az az, hogy amikor mindez történik, bánat, szomorúság, kétségbeesés vagy düh helyett egy káprázatosan könnyű öröm járja át az embert.

Egy tizedmásodperc alatt összeálló leltár mindarról, ami fontosnak tűnt, arról, amit képes vagyok újrateremteni, szikrázóan tiszta lap, csodás megkönnyebbülés.

Itt írtam valahol nem is olyan régen a visszatörölt karakterekkel induló, lassan üressé váló dokumentumokról, amik végül egy tökéletesen felépített könyvtárstruktúrát eredményeznek, tartalom nélkül. Mintha mindig erre játszanék. Hallottam már a biztonsági mentésről, de nem csinálom, esélyt akarok adni a teljes adatvesztésnek. Korunk természetes szelekciója. Ha Alexandria megsemmisül, főnix-e vagy?

És minden másban is így. Ha nem pusztul magától, kicsit provokálom. Húzogatom az oroszlán bajuszát. Kihívom magam ellen a sorsot.

Még soha nem sajnáltam veszteséget úgy igazán, sokáig, őszintén, ahogy másoknál láttam, időnként fel-felemlegetve a hiányt. Mindig felülírta a szomorúságot ez a furcsa, kicsit beteg, de mégiscsak határtalannak tetsző szabadság.

A túlheszített fúr

Dátum: Szerző:

Naplovam

Nem tudok mindennap leülni és megírni ötezer karaktert, ahogy nem tudok minden hétfőn porszívózni, minden vasárnap blogolni, nem vagyok eléggé hivatalnoklelkű az effélékhez. Tudok viszont egyszer leülni és megírni ötvenezret, fél nap alatt nagytakarítani.

A dolgok rendje, hogy sűrűsödnek és ritkulnak, a vasak meg forognak a tűzben, kiveszem, lehűlnek, ott a világ vége, alig várom, hogy visszadugjam őket, vagy különben tényleg. Állítólag egyszerre csak egyet szabad ott tartani, de hát ki mondja ezt? Hogy végképp belezavarodjak: van, hogy a gyertya a két végén ég, akkor is, amikor meg se akarom gyújtani (de legalább a tűznél maradtam).

A dolgok, a dolgok. Jó lenne például megtalálni egy hasonlatot – de minek -, mintha a dolgok önmagukat képtelenek volnának leírni. Valószínűleg azok is. Jó lenne, ha olvasás közben nem a megvetés, a szánalom vagy a sajnálat dolgozna legerősebben bennem. (El is fordulok, csak a jó és jobb könyvek maradnak meg a kezemben.)

A tempó őrületes. Sokáig nem veszem észre, hogy szaladnak belőlem a szálak szerteszét, csak amikor legombolyodok. Olyankor aztán fekszem betegen, egy üres spulni vagyok, szivem, fölös holmi, épp csak egy szál feszül még, az tart meg, szinte semmi. Sosem fogom megtanulni, hogyan kell időben rajtakapni magam. És nem tudok szabadulni a gondolattól (és már nem is akarok), hogy egy külső, kényszerű renddel a dolgok lényegét veszíteném el. dehátbasszamegmiértkellmindigmajdbeledögleni

Na igen. A dolgok, a dolgok…

Jól vettétek észre, a kép viszonylag lazán kapcsolódik a bejegyzés témájához. Persze, tudja a fene.

Jól vettétek észre, a kép viszonylag lazán kapcsolódik a bejegyzés témájához. Persze, tudja a fene.

Álmodnak-e az androidok elektronikus kísértetekkel?

Dátum: Szerző:

Álomnapló

Kikapcsolhatatlan mobiltelefonon film, élő közvetítésnek tűnik, Halj meg!, adja az instrukciókat egy idősebb női hang a színésznőnek, aki sokakra hasonlít, akiket ismerek, és remekül játszik, irtóztatóan szenved, megőrülök tőle, csak éppen nem tud, képtelen meghalni.

Azt mondják, a hang veszik el először, ha valakit elveszítesz. A hangját felejted el elsőként, ez lesz az első dolog, amit képtelen leszel felidézni.

Anyám tíz éve nem hív fel telefonon álmomban, és négy éve egyáltalán nem került elő. Csak most, most az egyszer, és most sem velem beszélt. Talán azért, mert én már álmomban sem ismerném fel a hangját. Vajon én itt vagyok-e még?

tv0