Rémálmok órája

Dátum: Szerző:

Álomnapló

Néha azt hiszem, hogy kísértetek vannak, nem bújnak el meg elő, mint a mesében, hanem állandóan megtöltik a teret (vagy annak egy ismeretlen részét) körülöttünk, mindenkinek megvannak a maga kísértetei, idővel egyre több lesz belőlük, és az élet attól lesz néha annyira fárasztó, hogy mást se teszünk, mint megpróbáljuk őket elkerülni. Tudattalan, folyamatos kitérés. Az észlelési sebesség változik csak.

Az időnek és a térnek egészen biztosan vannak sűrűbb és ritkább pontjai, és a sűrűbb pontokon néha átüt a félelem. Hasadék jön létre az álom biztonságos öntudatlansága és az ébrenlét biztonságos ébersége között, egyik állapotban sem vagyunk, vagy mindkettőben, az érzékeink élesek, de nem a megszokott valóságot fogjuk föl. Természetünk meg már csak olyan, hogy a váratlanságok félelmet szülnek bennünk – ez az evolúciós sikerünk titka és modern túlélésünk fő akadálya.

Álmomban két dolog üti át a tudatállapotokat elválasztó hártyát: a testi szerelem meg a halál. Innen tudom, hogy közeli rokonok.

A mondat (Én nem tudom, mi van mostanában, tegnap meg anyád telefonált ide, hogy nem kéne mindig náluk fürödnünk.) más körülmények között egy egyszerű mondat, nem kelt félelmet, nem ejt kétségbe. De ha az, aki mondja, és az is, aki hallgatja, tudja, hogy az anya, akiről szó van, tizenöt éve halott, egészen más a helyzet.

 

Napló a naplóról

Dátum: Szerző:

Naplovam

Kedves Naplóm!

Ma gondoltam bele, egészen véletlenül, hogy amióta felnőttnek tekintem magam, mindig volt internetes naplóm. Előtte sosem írtam naplót, legföljebb leveleztem, bőven elég volt az is az emlékek rögzítésére (nem igaz, egyszer megpróbáltam egy szép füzetbe, amit alighanem eleve naplóírási céllal vásároltam, vagy vettek nekem a szüleim, de hamar abbahagytam, mert egyszer visszaolvastam és annyira rettenetesnek találtam, hogy ki kellett tépkednem a füzet szépséges lapjait, így minden csak kárba ment). Aztán az online naplót hamar másra kezdtem használni, nem rögzítésre, inkább olyasmire, mint amilyen ez a blog is. Mindenféle dolgaim – ha röviden akarom mondani, és én általában röviden akarom, még olyankor is, amikor hosszúra sikerül. Amit el tudok hat szóban, azt mondjam el hat szóban. (Kösz, Ernie.) A napló emellett pont szószátyárságra is jó, meg ezer másra, ujjgyakorlat, bemelegítés, átvezető egyik szövegből a másikba, a melléfutások végtelen szabad tere, levezető áramkör. Agyzsilipelő. Gőzkieresztő. Pusztába kiabálók jegyzetfüzete. Egy ismeretlen kiterjedésű fehér folt.

Néha sajnálom, hogy a régiek mind elvesztek, néha megkönnyebbülés. A mai napig is találkozom emberekkel, akik valamelyik régi naplóm rendszeres olvasói voltak, és néhányuk még ide is eljött velem, olvas tovább, ami igazán nagy öröm nekem, habár ugyanennyire zavarba is hoz, hiszen végül is, a naplóban az ember csak úgy nyilvánosan gondolkodik. (És még le is írja, amilyen barom.)

Mi a csoda mégis ez?

Szerintem ugyanolyan szokás lehet, mint a kávézás vagy az esti séta, az ember nem lehet meg nélküle egy idő után. Egy darabig kibírja, halogatja, megfontolja, á-inkább-nem-csinálja, aztán megint. Ha olvassák, azért, ha nem olvassák, azért.

(Közben Ördi, a fekete macska ellop egy gondatlanul ottfelejtett sajtosrúd-véget a konyhapultról, én úgy teszek, mint aki nem veszi észre, mindezt néhány óra múlva bánni fogom, amikor széttaposom az el nem játszott maradékot.)

Két napja zakatol a fejemben egy dolog, egy szöveg, és mégsem írom meg, ez a legrosszabb. Ezért ma írok a blogomba, az internetes naplómba, arról, hogy mi a faszom franc is tulajdonképpen a naplózás. Azt írom róla, hogy átvezetés egyik szövegből a másikba (vagy ilyesmit, franc se emlékszik, mit írtam pontosan annyi sorral feljebb), és mire a végére érek, addigra kezdek rájönni, hogy ez nem is akkora hülyeség. Hogy ha nem is ma, de meg fogom tudni írni azt a szöveget. Szóval, a napló tulajdonképpen az efféle nyakoncsíphetetlen mozzanatok légypapírja is. Azt hiszem. Lehet. Talán. Nem tudom.

 

Műhelynapló #4 – a Pollock-életérzés

Dátum: Szerző:

Most lakkfestékkel dolgoztam, lakktoll (van ilyen), egyszerű tárgyakra adok ruhát, így mondanám, fadobozra például, kifestem, ráfestek, tulajdonképpen képet készítek, épp csak a felület nem karton vagy vászon. Izgalmasnak találom, hogy változik meg egy tárgy attól, hogy kép kerül rá, mennyire más lesz a karaktere, egyáltalán, az utat, amíg eldől, mi is lesz az alkotás, ami rajta lesz. A színekben jobbára korlátoz az anyag, vagyis az van, ami hozzáférhető lakkból, a formában viszont semmi.

Állandóan ezek az örvénylések vannak, nem tudom, honnan hozom ezt, miért ez az én formavilágom, hogyan lett, egyszerűen ez adódik, ebben tudok mondani valamit – már, ha egyáltalán kell valamit mondani, én azt hiszem, kell, de csak úgy, ahogy egy fa mond valamit, azzal, hogy ott van.

Van egy kísérleti darabom, majdnem készen lett, amikor rácsöppent egy óriás pacni a fekete festékből. Ha a Pollock nem lett volna, most meg is lenne a következő projektem. Hahaha. Persze, van csorgatás Jackson után is, nem mondom, hogy nincs.

Igazából azt akartam feljegyezni, hogy az egész olyan, mintha ezeket a pillanatokat vadászná az ember. Amikor nem lehet eldönteni, hogy szándékosan vagy véletlenül alakul valami a kezünk alatt. Itt van valami felfejthetetlen titok, amibe örökre szerelmes vagyok.

Vasárnapló, január

Dátum: Szerző:

Azzal indul a január utolsó vasárnapja, hogy mikróban pattogó kukoricára ébredek, a végén persze csenget, ez már legalább huszonöt éves mikró, javarészt mechanika, de még a tányérja se forog, viszont legalább hangos, aztán a gondos rázogatás, hogy a zacskóban a sós és vajas részek jól elkeveredjenek a szárazakkal, gondos, mondom, alapos, ötödször is megrázza, nem csukja be a konyhaajtót, ez biztos a Kicsi, kipattanok az ágyból, persze hogy ő. Pattogok egy sort, aztán oké, előkerítek egy kinyúlt nadrágot, fázom, későn aludtunk el, korán, a Naggyal, Szombat Éjszakai Evés és film, amibe bele lehet aludni a kanapén, akkor a félálmú keresgélés közben halálra rémiszt a Jóember, aki reggel ért haza, csakhogy akkor még aludtam, fogalmam se volt , hogy nem hárman vagyunk itthon (nekem úgy általában véve nincs fogalmam, különben), és hát régen ijedtem meg annyira, hogy fel is sikoltsak.

Én már nagyon tudok úgy megijedni, mintha semmi nem lenne, egyszerűen megáll a torkomban az ijedés, majdnem kiáltok, de nem – úgy lehet ehhez például hozzáedződni, hogy az embernek a kedves ismerőse éjjel kettőkor elküld egy videót, hogy ez nagyon szép, remélem, fülessel hallgatod, mondnom igen, és a töksötét szobában a hasfájós kéthónapos mellett elindítom a lejátszást, végre elaludt, lábujjhegyen ütöm le még a billentyűket is, és tényleg szép a videó, csak másfél perc után ordít bele a képembe egy véres koponya, pontosabban sztereóban mindkét fülembe, hogy a dobhártyám majd’ kiszakad, de nem ordíthatok, csak a szívem ugrik és elönt a veríték.

Ma megijedtem, még sikoltottam is, hogy Hát te nem bírtad volna valahogy jelezni, hogy itthon vagy, azon kívül, hogy a legvédtelenebb pozíciómban rám köszönsz az ágyból?!, és akkor végre megfőzöm a kávét, persze mindenki alszik tovább, békésen, hiszen vasárnap van, minek kelnének fel, én meg kinyitom az internetet és beleszaladok egy nettó hullagyalázó blogbejegyzésbe, amire majd mindenki azt fogja mondani, hogy szép, persze, hiszen nem az ő anyjának a dolgairól van szó, mások halála, istenem, az de szép, az olyan megható, meg elgondolkodtató, meg a világmindenség meg minden, a világmindenségről eszembe jut egy film, hogy azt kéne ma megnézni, hogy menjünk már moziba, olyanra, amire gyerekkel is lehet, mire lehet ma elvinni egyáltalán tizenéves gyerekeket, és még csak 10 óra 15 perc van.

Mi jöhet még?

Műhelynapló #3 – Kemény, vonalas

Dátum: Szerző:

Vissza a vonalhoz, egészen a barlangrajzokig. Örülni egy színnek. Fejben megírni öt regényt, amíg egy kép elkészül, hagyni békén a szavakat, nem hagyni megcsalni a józan észt ezekkel a bűvésztrükkökkel, amiket idő közben megtanultam. Nem csalni.

A zene a varázslat, a rajz mutatvány, de mi az írás, ugyan, mi a fene? Csupa csalás. Gyakran képzelem, amikor javítok és nagy szelektálóként a fölösleges mondatokat visszatörlöm a szöveges dokumentumokban, hogy sorra, minden szöveg utolsó betűjével kezdve törlöm a mondatokat visszafelé, és végül lesz egy csupa hófehér, üres dokumentumból álló, csinos könyvtárrendszerem. Évekre visszamenőleg látni lehet majd a címeket. Van benne valami felemelő, megelégedéssel tölt el, pedig csak puszta ábrándozás, és hiába dobok ki közben ezt-azt, soha nem mindent, mert én… mert én soha sem csinálok végig semmit… rendesen.

Naplótöredék aluljáróval

Dátum: Szerző:

Valószínűleg a város három legnyomasztóbb metróaluljárójában benne van ez a miénk, mégis otthonossá vált nekem valahogy, talán az idő, és egy kicsit színpadias is most, hogy minden kiürült számomra, úgy próbálok kapaszkodni az olvasmányaimba, mint a fogantyúba a metrón, de valahogy most nem tudnak megtartani, nincs erejük, az irodalom tévedés, szinte félek a betűktől, biztosan ennek is van egy szép latin műneve, mint a hosszú szavaktól való félelemnek: Hippopotomonsztroszeszquipedaliofóbia, elképzelem a fóbiást, aki retteg elolvasni a diagnózisát, csodálatos, közben felérek a mozgólépcsőn, mindig a lépcsők, mindig a járatok, fúrjuk magunkat, kis férgek a város testébe, és megint elmegyek a kerekes állvány mellett, Mit üzen valójában a Biblia?, mindig ez a kérdés van rajta, szeress, mondom magamban, üvegesre tompul a tekintetem, az ilyesmit megérzi az ember, átvágok az aluljárón, a kilenc kijárat közül az enyém felé, nem is megyek, mintha görkorcsolya lenne a lábamon, az ujjaimat kifeszítem, csak úgy, lazán hagyva a karomat, az ujjaim most sugarak, úgy érzem ragyog a tenyerem, soha többé nem fogok csinálni semmit, gondolom, szeretek, téged, te barna kabátos, aktatáskás, szakállas fickó, és téged is, körömlakkárus lány, és benneteket, pizzakészítők, még téged is, te ősz halántékú jó negyvenes rohadék, aki tegnap a helyemre ültél a villamoson, pedig láttad, hogy két óriás szatyorral a kezemben épp leülni készülök arra az egyetlen szabadon maradt ülésre, és titeket, szerencsétlen arcú ellenőrök, és téged, te hajléktalan a régi telefonfülkék alatt a földön, és téged, nagymellű pénztárosnő, aki mindig beszélgetsz velem valamiről, és téged is, kismellű, aki nem, és téged, szomorú arcú, fiatal anyuka vékony kisfiúval, és téged, te kazettás magnóból zenét szolgáltató, kopott borostájú öregember, és én lepődöm meg legjobban, amikor tényleg sikerül.

Történet a Kis Darabka Műanyagról, avagy „Túlélsz, pöcök.”

Dátum: Szerző:

Ha az ember többedmagával él egy háztartásban, nagyon meggondolja, mit merészel kidobni. Lehet ugyanis, hogy az asztal szélére helyezett, az egyszeri szemlélő számára felismerhetetlen, hovatovább értelmetlennek, esetleg szemétnek tűnő tárgy valamelyik kedves családtag számára az Élethez Nélkülözhetetlen Holmi, úgymint Telefontöltőzsinórösszefogó, Cippzárhúzóraszerelhetőfityegő, Valakiadtaéselfogomtennibigyó.

Azon kapom magam, hogy egy Kis Darabka Műanyagot forgatok az ujjaim között, amiben az a fölöttébb gyanús, hogy nagyon úgy néz ki, mint ami letörött valamiről. Fekete, viszonylag szépen megmunkált műanyag, egy korong darabja, te jó isten, ha ez valami Nagyon Fontos Műszaki Cikkről van, akkor nekem annyi. Feltéve, hogy én törtem le.

Márpedig az ilyesmit sosem lehet kizárni. Lázasan kutatok az emlékezetemben, leejtettem-e mostanában valamit, netán odavágtam, vagy valamire valamit rátettem-e, de egyszerűen semmi, semmi nem jut az eszembe. Engemet még Kis Darabka Műanyag ennyire kétségbe nem ejtett, el nem gondolkodtatott, próbára nem tett.

Forgatom, nézegetem, kicsit félek is, hogy kiderül, miről való… Ám valamiképpen vigasztal a tudat, hogy ez a jó műanyag itt lesz majd akkor is, amikor én már porladok, és akkor is, amikor ezt a szétlyuggatott panelházat végre megeszi az idő.

Műhelynapló #2 – A papír meg a ceruza

Dátum: Szerző:

Ami a műhelyt illeti… Ami a pincét illeti, az nem műhely, erre már egyszer rájöttem, sőt ami az egész leválasztást illeti, ez egy nagyon rossz megoldás. Főleg télen.

Leválasztás alatt pedig azt értem, hogy furamód, attól, hogy kikerülnek a mindennapi látóteremből a felhasználni készült tárgyak (esetemben legfőképpen a cipők), tulajdonképpen leválasztom őket az életemről, ezzel pedig egészen el is veszítem őket.

Az alkotómunka nagy része ugyanis fejben történik, minden alkotás hosszú, kacskaringós, kiismerhetetlen utakon születik (igen, még a rögtönzés is), maga a tevékeny alkotás már csak a sokadik lépés, a valahányadik köve egy meghatározhatatlan méretű és formájú objektumnak. Ha műhelyem volna (és nem pincém), az azt jelentené, hogy a dolgokat, amikből valamit létre szeretnék hozni, egy legalább ideiglenes tartózkodásra alkalmas helyen tárolom, ahol körbe lehet járni, nézni őket, lehet semmit csinálni, cipelni magamban a terveket, újra visszatérni, és minden ugyanúgy van, ahogy hagytam.

A másik lehetőség (amit sok kortárs alkotó jól ismer), hogy az otthon egyben a műhely vagy műterem, de ezzel mindenképpen kompromisszumra kényszerül az ember, a kompromisszum pedig a megegyezés azon formája, amiben egyik félnek sem lehet igaza.

Ebben az esetben ez azt jelenti, hogy vagy mindig el kell magam után pakolni mindent (ami már majdnem olyan, mint pincébe száműzni a cuccokat), vagy olyan helyen alkotni a lakásban, ahol a legkevésbé zavarom a velem élőket, ami a munka szempontjából általában a legrosszabb nem ideális.

Volt nekem egy nagyon kedves tanárom, Ugron Árpád tanár úr, akitől nemcsak iskolás koromban tanultam sokat, de úgy tizenöt évvel később, amikor elküldte nekem egy ceruzarajzomat – csendélet, 14 éves koromból, amit évekig a rajzterme falán tartott -, valószínűleg szándékán kívül újra emlékeztetett sok fontos dologra. Én akkoriban éppen nagyban kísérleteztem különféle grafikus technikákkal (a tollrajzok nagy része is ekkor született). Természetesen a gesztus maga nagyon meghatott (ki gondolná, hogy a tanára a rajzterem falán tartja egy munkáját? és megőrzi? és elküldi, amikor megtudja, hogy hazaköltözött?), de azon túl valami más is elkezdődött vagy talán pontosabb, ha azt mondom, hogy folytatódott, olyan volt nekem ez a rajz, mint egy figyelmeztető tábla, hogy ne felejtsem el, merre akarok menni.

Persze nagyon szeretnék azokkal a dolgokkal foglalkozni, amik most a pincében vannak, de a lehető legkevésbé kompromisszumos megoldás, ha ismét előveszem a papírt és a ceruzát. Ez megint csak képletes, hiszen igazából sosem tettem le, az ember mindig rajzol, valahogy, valamiképpen, ha csak a legegyszerűbb gondolatát megpróbálja elmagyarázni, szemléltetni, máris előkap egy darab papírt, vagy éppen felskiccel valamit, hogy el ne felejtse.

Kicsi dolgokat rajzolok. A4-es kartonokra, kizárólag grafittal, részleteket, apróságokat, kibontatlanságokat, úton lévő dolgokat.

Most a töredékesség ideje van, azt hiszem, jó ideje a töredékesség ideje van, az alkotó ember megpróbál valami kicsire fókuszálni (és itt már nem csak a képzőművészetről van szó), valami parányit vagy mások számára észrevétlent megmutatni, hiszen ostoba dolog nagy dolgokról beszélni (írni), mint az élet vagy a halál, már csak azért is, mert az égvilágon semmi fogalmunk nincs róluk.

Várakozás – A4, karton, grafit

Vetési Varjú – A4, karton, grafit

Venio, Venire, Veni, Ventus

Dátum: Szerző:

A szüleim pontosan tudták, mi a különbség a varázslat, a becsapás és a mese között, ezért hálás vagyok nekik. Mindig kissé szánakozva néztem a gyerekeket, akik a Mikulással meg a Jézuskával (oh, Jézus!) leveleztek és sosem kaptak választ és sosem azt kapták, amit kértek. Vagy azt kapták, de nem akkor vagy nem akkorát vagy nem annyit. Vagy egyszer igen, másszor nem. Sosem mondtam nekik, hogy heló, gondolkodjatok már, még akkor sem, ha időnként egyik-másik feltette a kérdést, hogy vajon a Jézuska hogy csinálja, hogy minden levelet elolvas, amikor csak a mi óvodánkban vagy iskolánkban ötszázan vagyunk! Ilyenkor megvontam a vállam és azt mondtam, nem tudom. Ha anyád azt akarja, hogy ne gondolkodj, rajtam igazán nem fog múlni.

Nálunk a varázslat ott kezdődött, ahol minden ünnep kezdődik ősidők óta, a készülődésnél. A Mikulásnak persze kipucoltam a cipőmet (Levél neki minek? Ő csokit hoz.), eleinte még az ablakba is tettem. Nem volt kimondva, hogy hogy csinálja, hogy az üvegen belülre hogy jut, rá fogok jönni („A gyerek nem hülye csak kicsi.”), rá is jöttem, megkérdeztem, tényleg anya teszi oda, amikor már alszom, ez egy játék és ebben éppen az a jó, hogy közösen játsszuk. Azt játsszuk, hogy a Mikulás. Csodálatos dolog a felnőttekkel játszani. Végre lehet a felnőttekkel játszani!

A karácsony micsoda is? Legelsősorban ünnep, ami a készülődés, várakozás, megélés és elbúcsúztatás szakaszain át végül is arról szól, hogy együtt lenni, élni, lenni jó. Az ünnep pedig mint az év rögzített pontja fény, mindig bőség, amikor olyasmit teszünk, amit a hétköznapokon nem, énekelünk, sokkal többet ölelünk, sokkal többet beszélgetünk, olyan dolgokról is, amikről máskor nem, alkalom vallomásra, lecsendesedésre, a pillanat élvezetére. Bőség abban az értelemben is, hogy olyasmit teszünk az asztalra, amit a hétköznapokon nem.

És a karácsony mi nem? Nem kívánságműsor és a Jézuska nem a Dévényi Tibi bácsi. A mesékben léteznek óhajtásra működő ajándékautomaták, a valóságban azonban sokkal többet ér egy olyan ajándék, amire mélyen vágyom, ami előtt megállok a kirakatban, mutatom anyunak, és aztán nagy titokban hozzánk kerül, szekrény vagy spájz mélyén lapul, amíg a kitüntetett napon fényes szalaggal átkötve megkapom. Mennyi odafigyelés és gondoskodás van ebben. Mennyivel több, mint leíratni, mit akarsz, kölök. A csoda nem a fölénk helyezett, láthatatlan, mesebeli alak – jószerével a Biblia nagyszerű mesekönyv is -, hanem a várakozó készülődés, a kis titkok, amikor a szobád íróasztala műhellyé alakul, heteken át gyűlnek a rajzok, termések, kisebb-nagyobb dobozok itt-ott a lakásban, mindenki tudja, hogy ilyenkor óvatosan kérdezünk, nem kutatunk, lábujjhegyen járunk, mint az angyalok. Mert ők is ott voltak, ezt ma tudom a legbiztosabban, minden megtelt azzal a dologgal, amit jobb híján szeretetnek mondunk, a szó legszorosabb értelmében a szívünk öltözött ünneplőbe, és ha valamiben, akkor ebben ott volt az Isten is.

Őszi napló – Időutasok

Dátum: Szerző:

Naplovam

– Egyszer majd – mondom a lányomnak, a nagynak, miközben a föld alá ereszkedünk a mozgólépcsőn és felnézünk a fejünk fölött világító hirdetésre, és majdnem el is harapom a mondatot, mert pontosan tudom, mi lesz egyszer majd, és nem az, amit mondani fogok. Nem mintha lehetetlen lenne (egyszer majd az én/te hirdetésed lesz itt), hanem mert tudom, hogy nem számít. Valamiért mégis kimondom, azt hiszem, azért a mosolygós összenézésért, amiben benne van egyszerre legalább három dolog. Hogy igen, épp ebben a pillanatban látjuk azt a jövőbeli pillanatot, igen, lehet, hogy hamisan látjuk és igen, akárhogy is látjuk, mire eljön, addigra egyáltalán nem lesz érdekes.

Az egyszer majd jövőidővel éppen az a helyzet, mint az egyszer múlttal, ami akkor történik majd vagy történt, valójában érdektelen, mert a lehető legrosszabbkor esik meg, amikor már nincs tétje. Amik egyszer voltak, amiket néha felemlegetünk („Egyszer kaptam egy kétkazettás magnót.”), túl sokáig lebegtek az egyszer majdban, s mire épp mosttá váltak, elveszítették minden jelentőségüket.

Éppen így látjuk ezt akkor, a mozgólépcsőn, közös tudás, ősi tapasztalat, hogy egyszer majd pont tökéletesen mindegy lesz, mi van azon a hirdetőtáblán – hacsak már most nem az. Ezen a végtelen fölöslegességen mulatunk valójában.

Ghandi angyalai