Műhelynapló #1 – Padlószint pinceszinten

Dátum: Szerző:

Leköltöztettem a pincébe a holmik egy részét, festékek, lakkok, cipők, meg a többi. Még vizet is vittem befőttes üvegben, mert az nincs.

Bejelentkezés nélkül

A pince jó. Már akinek. Már amire. Valószínűleg pont arra, amire használjuk, biciklitárolásra és -szerelésre, erre én beköltözök a műalkotásokkal.

Miért hoztad be a műalkotást a szobába? Lefényképeztem, mondom, és nagyon röhögök, majd megfogom A Műalkotást és kiviszem az előszobába a bejárati ajtó mellé, ott pont van egy akkora hely, ahol kényelmesen elfér, sőt mi az, hogy elfér! Egyenesen oda passzol, oda való, mintha az isten is oda teremtette volna, illetve, hát, nem akarok szerénytelennek tűnni, de én.

A tárcsalakk büdös, a terpentin büdös, a festékfolt problémás, a lakásban szétteregetett újságpapíron járni nem mindenki szeret (én például nem nagyon), plusz ott vannak a macskák. Szerintem igen dekoratív a macskatalpnyom a bútoron, kivált, ha akrillal, az hamar szárad. Azt hiszem, ebben sem ért velem egyet mindenki. De hát a legnagyobb baj mégiscsak a szag, hogy az alkotás mint folyamat, büdös.

Nem mondom, van, aki szerint a textilöblítő is büdös (igen, sok tényleg az), vagy a Flóraszept, de a hajtógázas lakkok tényleg. A terpentint én valahogy nem annyira találom annak, de lehet, hogy csak elromlott a szaglásom a dohányzás miatt. Haha. Az is büdös!

És már most látom, hogy nemhogy dolgozásra nem annyira jó a pince, de valahogy esélytelennek tűnik, hogy a Majdani Műalkotásokat ott tárolni lehessen.

Na és, mi lesz, ha véletlenül közben világhírű leszek, aztán jön egy lelkes tolvaj és lepattintja a lakatot? Ja, hiszen akkor az Oktogon egyik sarkának tetején lesz a műtermem, ami szuperbiztos védelem alatt áll (értsd: három lakat), az egyik ablak előtt lesz egy íróasztalom (az milyen praktikus lehet, dolgozik helyettem), amúgy pedig mindenütt a cuccok (mármint: festék, karton, vászon, deszka, és a sok reycle-art holmi), és szagok,  és csak a legjobb barátaim jöhetnek majd hozzám bejelentkezés nélkül… ja, ja. Vannak dolgok, amiket el se tudok képzelni.

Az a nagy büdös helyzet.

 

Vannak a világban félig felnőtt gyerekek

Dátum: Szerző:

Kamaszoknak mondhatnánk őket, de az én kamaszaim nem egészen azok. Ők olyan gyerekek, akiknek egy nap fel kellett nőniük, így soha nem lehettek igazi kamaszok igazi kamaszproblémákkal, csak olyan gyerekek, akiknek ki kell találniuk, mi legyen, ha anyu elköltözik otthonról és csak néha lehet hozzá elmenni látogatóba, apu meg drogozik, vagy mi legyen, ha anyu kirak a lakásból és nem enged haza többé, vagy anyu sokadik élettársa felpofoz, vagy… nem is sorolom – szóval, nehéz helyzetekbe kerültek. Olyan gyerekek, akiket számomra felfoghatatlan okból nem tart meg semmiféle védőháló. A kiskorúakat sem, tizenhat körül már biztosan nem. Aki meg betöltötte a tizennyolcat, azt aztán végképp semmi, sem törvény, sem varázslat.

Ezek a félig felnőtt gyerekek a társadalom számára láthatatlanok. Ők azok, akik furcsa meg zűrös meg ismeretlen családi körülmények között élnek, de nincs (vagy nem derül ki) olyan durva eset, hogy kijöjjön a gyermekvédelem, ők azok, akik mindjárt (vagy már épp) nagykorúnak számítanak, már igazán senki nem akar értük vagy velük tenni semmit, eltanácsolják őket iskolákból, így még zűrösebb és még rosszabb magaviseletű gyerekek közé kerülnek.

Legalább egy éve fontolgatom, hogy írjak róluk.

Csodálatos, okos, kitartó gyerekek, akikkel lehet beszélni, akikkel kell beszélni. Akik távol akarják tartani maguktól a rosszat. Olyan akaraterővel és elszántsággal élnek, hogy bármelyik felnőtt elszégyellhetné magát mellettük, bárki, akit ismerek. Beleértve magamat is. Persze.

Elképesztően hatalmas örömmel és bizalommal reagálnak a legkisebb jóra is. Még ha az örömben kezdetben szorongás is van, ha a bizalom sem egy nap alatt épül.

Sokat tanulok tőlük. Nyitottságot elsősorban. Belemenni az életbe és nem félni a sérülésektől, venni, ahogy jön, elviselni. Ilyesmit csak akkor tanul az ember, ha nincs vesztenivalója. Amikor nekem nem volt, én is átéltem ezeket a dolgokat, és most újratanulom.

Ezek a srácok tele vannak sebekkel. A bőrükön viselnek mindent. Nincs is másuk azon kívül.

Még éppen csak felnőttek, illetve éppen ez az, hogy nem. Azt hiszem, hogy ha az ember egyszercsak igazán magára marad, azon a ponton valamiként megáll az élete.

Olyasféleképpen látom ezt magam előtt, mint egy rosszul metszett fát, aminek egy vastagabb ágát levágták, és csak oldalhajtásokat tud hozni azután. Ha például kilencévesen egyedül van a születésnapján, és nyilván sok időt kénytelen egyedül tölteni, ha a szülei nem tudnak vagy nem akarnak eleget vele lenni (és főleg az anya, elnézést minden apától), akkor valahol azon a környéken megáll, a lénye egy része örökre ott marad, oldalhajtásaiban nő csak fel.  Mert annyira maga van, hogy onnan egyszerűen nincs tovább. Olyan feladattal szembesül, amivel felnőttként is nehéz, bele kell nézni az élet (meg a világmindenség meg minden) szemébe, és állni a tekintetét. Nincs hova elfordulni.

Fontolgattam, hogy írjak-e itt róluk. De azt hiszem, kell, hátha valakinek épp ettől az írástól jut majd eszébe, hogy az a felnyírt hajú tetkós kamasz, aki ott köpköd minden délután a lépcsőháza előtt, esetleg bajban van. És azért éppen most szántam rá magam, mert ma lesz tizennyolc éves az egyik legkedvesebb „fogadott gyerekem”.

Isten éltessen*, fiatalember!

________
*és ha szorult bele egy kis emberség, a tenyerén hordozzon mostantól

 

Nehezedre esne?

Dátum: Szerző:

Mondd csak, nehezedre esne elhelyezni a megfelelő helyeken a megfelelő gesztusokat? Nem kell hozzá sok minden, elég egy gratuláció, nem baj, ha nem is tudod, miről van szó (megjelent, átvette, levizsgázott, lefogyott, elkezdte, befejezte), és főleg nem baj, hogy nem is akarod tudni. Vagy elég egy születésnapi üdvözlet, egy lájk.
Nehezedre esne kiönteni öt csikkenként a hamutartót? Kivinni mindennap a szemetet, télen is?
Nehezedre esne visszasüppedni a rutinmondatokba, hogy minden úgy legyen úgy tűnjön, hogy úgy van, mint azelőtt?
Nem kimondani, ami idegesít? Nem röhögni képen azt a nevetségesen dilettáns, megjátszós senkit? Nyugton maradni, jópofát vágni, ha a helyzet úgy kívánja? Nehezedre esne kihagyni egy helyzetet? Egy poént? Hagyni, hogy elmenjen? Majd jön helyette másik! Nehezedre esne befogni a szád?

Igen, bazme nagyon.

<d. c. al fine>

Most jön az iparosmunka

Dátum: Szerző:

Naplovam

Legelőször is az, hogy Time Management (The question is, what is the TM? The question is, who cares?), amikor betegen, gyógyszerektől izzadva az ember három szatyorral a kezében – vállán, karján – éppen kilép a péktől tíz kiflivel – csak, hogy legyen egy negyedik szatyor – és mindkét gyereke egyszerre hívja fel, na, akkor a világ egyetlen szerencséje (meg az enyém), hogy ragyogóan süt a nap.

Az iparosmunka pedig még azelőtt elkezdődik, hogy egyáltalán nekiállunk, az ott kezdődik, hogy idő, hogy beosztás, hogy gyakorlatilag órarend. Nézzen ki tehát úgy a nap, hogy reggel írás, délelőtt a feltétlenül szükséges házimunka, kettőre végezni, utána a család, délután négytől a fizetős munkák (ennyiért? te hülye vagy?), éjjel a nemfizetősök (hülye vagy te? hülye vagy?), hajnalig az alkotói élvezet (tiszta hülye vagy.), aludni meg úgyse tudsz.

A fontos az egészben, hogy mindent időre. A világnak szüksége van jó iparosokra, és jól végzett iparosmunkára, és hogy én ettől frászt kapok, hogy mókuskerékkel fogok a sírba gördülni,  végső soron ki a francot érdekel. Valamelyik szabad kezemmel lehasítok a rendszernek egy kibaszottnagy pofont. Az lesz a vége.

Miért baj, ha könnyű?

Dátum: Szerző:

Leghelyesebb, ha rögtön az elején leszögezem, hogy nem is baj. Valami mégis van vele, a könnyűséggel, azzal, ha valami könnyen megy, szinte magától, igazi munka nélkül, legalábbis mindig megtalálva a könnyebb utat. Talán elolcsósul.

Milyen könnyű például gasztronómiával operálni egy szövegben. Egész regiment képzet ott van egy csettintésre, ha kell, ha nem, jönnek az érzetek, minden azonnal megvan, két szó (tojásos lecsó (haha), héjában sült, kelt tészta, rozmaringos csirke, penészes sajt, hersegő alma, pörkölt kávé… megvan, ugye?), és mehet a levesbe. Nem csoda, hogy virágzik a szakácskönyvpiac és attól lefelé és felfelé minden, ami étel, ital, evés, főzés. A Nagy Nyálelválasztó Hegység csúcsán ülünk, lógatjuk a lábunkat a semmibe, néhányan eltűnődünk, hogy a picsá francba értünk fel ilyen könnyen.

Eszembe jut a jó Will Hunting (aka Matt Damon), aki takarítás közben megoldja a matematika összes rejtélyét, fejben, s minden ámulatra csak valami olyasmit dörmög, hogy ha tudnátok, ez nekem milyen könnyen megy. Hát ez az. Nem is lesz belőle énekes halott professzor.

Szoktatok ezen gondolkodni? Lerázni magatokról a könnyebbet és a keményebb melót vállalni? Az igazibbat?

Az egész valamiféle lelkiismereti kérdés, azt hiszem.

Nyárvégi szamurájnapló

Dátum: Szerző:

Mintha a város és még valami* szamurájává szegődtem volna, legalábbis olyasféle út ez, amit nem választ az ember és soha nem tudja meg, járhatott volna-e másikon. És persze nem vagyok még semmi, hiába szegődtem, és sosem leszek készen.

Nem gyorsítok a lépteimen, amikor hazafelé jövök este, de a nyár elfáradt, langyosakat lehel, elsírja magát.

Az embernek ismernie kell a „zápor tanítását”. Akit útközben egy váratlan zápor elkap, elkezd rohanni, hogy ne ázzon el. Ha viszont természetesnek vesszük, hogy esőben vizesek leszünk, akkor kedélyünk megnyugszik, még akkor is, ha bőrig ázunk.
Ez a lecke mindenre vonatkozik.**

Azt hiszem, a nagy gondolkodók mind szamurájok voltak, tántoríthatatlan, vesztegethetetlen harcosok. És mind ismerték a Bushidót, legfeljebb máshogy nevezték. Százezerszer is nekirugaszkodtak ugyanannak a feladatnak, felszabadítani a szellemet, szolgálni, habozás nélkül halált választani.

Őket keressük, amikor rájövünk, hogy rajta vagyunk az úton (haver),  mert akkor látjuk meg azt is, hogy már évek óta csakis mestert keresünk. Őket keresem. Addig is: becsukom a szemem, gyakorolok.

___________

*egyelőre nem tisztázott, talán az írás

**Hagakure – Az első könyvből

 

Meg fogod látni, hogy meg fogod bánni

Dátum: Szerző:

Amiben élünk, az ijesztgetések kora. Nem tudom, az emberiség – pláne az ún. fejlett világ – volt-e valaha ennyire tisztában azzal, hogy mi mindent fog megbánni, ha így folytatja, mint napjainkban. Például, ha továbbra is eszik búzakenyeret, nem átall fehér cukrot tenni a kávéba (egyáltalán: olyan sokat kávézik, hogy napi két csésze – nem tudom, mi a nem sok? egy?), ha nem törődik a belső harmóniával, gyorsan eszik, lassan eszik, nem használ fogselymet, netán argánolajat sem ken a fejére, hogy a globális problémákról ne is beszéljünk (aminek jelentős része már világégést kellett volna hogy eredményezzen 2000 környékén, legalábbis a nyolcvanas évekbeli közlések szerint), szóval megannyi területe az életnek, ami folyamatosan és alattomosan építi a Jövő Szörnyét, amely majd lecsap, és akkor aztán már bánhatjuk, úgyis késő lesz.

Az egész arról jutott eszembe, hogy véletlenül (véletlenül!) belegondoltam az idő múlásába, és azt kellett látnom, hogy semmi sem lett igaz abból, amitől mondjuk húsz évvel ezelőtt már tartanom kellett. (Nem állíthatom, hogy nem lett helyette más baj, de ez mellékszál.)

Szóval szerintem nem az van, hogy élvezzük az életet és majd jól pofára esünk (részben de).  Én például e pillanatban is elég jól tudom, mit fogok bánni tíz év múlva, méghozzá abból a nagyon egyszerű körülményből, hogy már most is bánom.

Nyáron nőbb vagyok

Dátum: Szerző:

Aki úgy éli az időt, mint én, érti, hogy mitől olyan végtelenül szomorú egy szürke nap. A kilátástalanság pillanata örökké tart. A napsütésben minden a ragyogóbb arcát mutatja, mindennek van arca, mindennek van ragyogóbb arca.

Azt mondja a Pethes Mari egy interjúban, hogy szeret nő lenni, és ettől az egyszerű mondattól én azért leszek libabőrös, mert tudom, hogy igaz. (Róla, tőle, nála tudom, pedig ritkán mondja.) Nincs versengés, nem dagad az emancipált mell, ha mindent tudnék, amit egy férfi tud, mi szükségem volna a férfira, kérdezi, és tényleg.

Egész életemben férfiaktól tanultam, és ahogy kinéz, a hátralévő időm is ezzel fog telni. Mert a női részét tudom. Tudom és szeretem. A testemen viselem a sorsomat, térkép időlenyomatokkal, rejtély.

A nő élete csupa ciklikusság és csupa állandóság, mint egy tökéletesen felépített zenemű. A nő elméje nyitott, mindenre éhes, mint a gyerekeké. A nő szeret. A nő képes elgondolni mindazt, amit a férfi képes megalkotni. Metszéspontjaink vannak, nem ütközéseink. Nem sért a Nőnap, a Valentin-nap, örülök, ha kinyitják nekem az ajtót, alám tolják a széket. Egy mérleg két oldalán ülünk, egyensúlyban van, amíg ünnepeljük egymást.

Amikor télen elfagy a lábujjam a cipőben: nő vagyok.

Ülök a laptop fölé görnyedve, rettenetesen púpos háttal: nő vagyok.

Klaffog a papucsom az uszodában: nő vagyok.

Írok, alszom, eszem, álmodom, főzök, vécét pucolok, körmöt lakkozok, olvasok, sírok, a Nietzsche-i szabadságon, Az idő rövid történetén, Harmsz egyesén gondolkodom: nő vagyok. De nyáron nőbb, ilyenkor a ragyogóbb arcomat mutatom.