Addig játszod a hülyét, kislányom, amíg úgymaradsz. Szokta mondani anyám. Mint a legtöbb dologban, ebben is igaza lett.
Tegnap egy feketerigó
Tegnap egy feketerigó olyan közel engedett magához, hogy megérinthettem volna. (Persze, a lakótelepi madarak olyanok, mint az alkalmatosságra írott versek, mindenkor gyanúsok.) Nem volt nálam fényképezőgép, miért is lett volna, siettem A-ból B-be, ahogy már az ember egy lakótelepen sietni szokott, nem az, hogy lehajtott fejjel, de a tekintet mégiscsak, mintha nem volna jelen egészen.
Lehet, hogy észre sem vettem volna, ha nem énekel, pedig pont arra a fülemre vagyok félig süket – a jobbra, nálam minden jobb rosszabb általában – ült ott, a nyolcvanas évekből a házak között rekedt zöld korláton, ami valaha a gondozott előkert facsemetéit volt hivatott megóvni a nem tudom mitől, hatvan centi magasban, ült, felfelé kiabált, és én nem arra gondoltam, hogy bárcsak itt lenne a fényképezőgépem, hanem arra, bárcsak itt lenne a jó Konrad (a Lorenz), hogy megkérdezzem tőle, most ugyan udvarol-e ez a rigó, vagy éppen a másik rigót rémíti meg, afféle vokális harc-e ez, csatakiáltás, amit úgy is fordíthatnánk, hogy takarodj a jó kurva anyádba, itt én fogok csajozni, de persze a rigók ilyet nem mondanak, és nem csak azért, mert nem ismerik az anyjukat, ez már a fordítói szabadság.
Kicsit félrebillentette a fejét, néha megmozgatta a szárnyait, fenyeget vagy szépeleg, nem tudom. Rólam nem vesz tudomást, fekete feje búbján játszik a fényfolt, ez a fa, aminek a koronájából most éppen ráesik egy kis világosság, ez volt nemrég olyan kicsi, hogy korlátot telepítettek köréje, azt a soha el nem múló fajtát, ami legfeljebb meggörbül vagy lepattog róla a festék (túlbuzgó teleplakók időnként áthúzzák zománccal, soha nem olyannal, amilyen előtte volt, így csodálatos rétegződésben láthatjuk az Év Kedvenc Színeit, amikor legközelebb lepattan), és akkor arra gondoltam, hogy ha nálam lenne a fényképezőgépem, akkor sem fényképezném le, attól tartanék, hogy a kattintás megijeszti, persze egy frászt, egyszerűen szégyellném magam.
Semmit sem tudunk a világról.
Néha minden réginek tűnik
Például ez a nap.
Min. 2
Legalább két élet ez, legalább kettő. Az egyikben emberekkel, macskákkal és tűzcsapokkal találkozom, ülök lépcsőkön, asztalnál, könyveket híreket és vicceket olvasok, fényképeket készítek, beszélgetek, hallgatok, szeretek, félek, bánkódom, sírok, álomba zuhanok, ébredek, elutazom, hazatérek, csomópontokon állok tátott szájjal, nagyra nyílt szemmel, abban a pillanatban, amiben még éppen nem érez az ember semmit, annyira meg van lepve, a meghökkent csodálkozás lenyűgözöttségében, amikor összepattan egy kép, tér és idő legtávolabbi pontjairól való szabálytalan és értelmetlennek hitt mozaikdarabok állnak össze, helyére kerül a fókusz, abban a pillanatban állok, amikor minden éles, olyasmit látok, amire nem számítottam, és a meglepetéstől továbbtekerem és valószínűleg soha többé nem fogom megtalálni a megfelelő beállítást, de ezt akkor még nem tudom, nem gondolok semmire, letaglóz a felismerés kétségbeejtő egyszerűsége, a nyilvánvalóság roppant hidege fagyaszt meg a kánikulában, csak a homlokomon gördül egy csepp izzadság, az is olyan lassan, hogy amíg a benne görbülő városban egyetlen másodperc eltelik, bennem megérik a sejtelem, hogy mostantól beláthatatlan várakozás kezdődik, sóvárgássá kövesedik lassan, amíg újra, halványan kirajzolódik valami.
A másikban
Széljegyzet július 5-höz
Sokunk fejében él az Ideális vagy Normális Világ utópiája, ahol minden jobb, mint itt, ahol élünk, aminek nem kéne lennie, az ott nincs, és ami van, az meg úgy van, ahogyan lennie kell. És mindenki tudja, hogyan kellene lennie.
Az én Ideális Világomban például nincs Színes Felvonulás, vagy van, de mondjuk fiestának vagy karneválnak hívják, és arról szól, hogy színesen lenni jó.
És ezen a fiestán nincsenek rendőrök, kordonok, fölöslegesen kimondott mondatok, süket fülek, hiábavaló kérések, nincsen ott karámba terelt, megfélemlített ember egy se, nem kell a testi épségére vigyázni senkinek, nem kell „a rendőrség által kijelölt és biztosított útvonalon” elhagyni az ünnep területét – mert ünnep, az viszont van -, nincsen fölösleges izgalom, nem mondják, hogy tedd el a szivárványos kitűződet, zászlódat, kendődet, rejtsd el a meggyőződésed, a magad érdekében légy szürke, láthatatlan, védd magad, és nincsenek engedélyezett fegyverek, nincsen táska- és identitás-ellenőrzés, és nincsenek mocskos nácik, akik azt ordibálják, hogy mocskos buzik.
Nyári napló #4
Bal kánon
Hogy például mi az, hogy balkáni? Anya vagy, tehát tanító, magyarázatokban bővelkedő, de legalábbis választ keresni sosem rest, mondhatni, jó kereső.
Anya vagyok, az életem tizenöt éve hangalámondásos dokumentumfilmmé változott (narrátor: Szeifert Natália), hogy a gyerekek könnyebben megtanuljanak beszélni, soha nem gügyögtünk, nem hülyék voltak, csak kicsinyek, az egyszerű kérdésekre volt a legnehezebb válaszolni, aztán jött egy viszonylag biztonságos szakasz, kiismertük egymást, rizikómentes kérdések jöttek, aztán a nehezen megfogalmazhatók, és most itt vagyunk, nyár a Balkánon, rendben, de mégis, miért mondjuk valamire, hogy balkáni, pláne, hogy otthon is, amikor nem is a Balkánon lakunk. Azt tisztázzuk az elején, hogy ez a kérdés épp olyan, mint anyátok: a kánonhoz semmi köze.
A pejoratív felhang enyhén szólva is tévedés, főleg a mi szánkból, mondom, na de, mi az, hogy pejoratív. Jó, közelítsük ezt meg máshonnan. Van otthon is balkáni, de itt egy kicsit balkánibb – egyelőre. Mondjuk az, hogy nem folyik el az esővíz a város utcáiról (de tényleg, miért nem?), vagy mondjuk nézd meg ezt a megoldást:
Ilyesmi, mondom. Nem nagy különbség, igaz? Bólintanak, aztán a pocsolyába állított téglákon átbillegünk-egyensúlyozunk a fagyizóhoz, ahol mindig mosolyognak az eladók.
Nyári napló #3
Mélyen öl
A tudós és a turista tekintetével pásztázni a strandot minden érkezéskor tíz percig, mindennap beleszeretni egy másik hajlatba, ívbe, domborulatba, csodálni, mekkora jelentőséggel bír az anyag. Eltévedni a mellek, seggek és lábak erdejében, aztán hanyatt dőlni, elfelejteni az egészet. Csak a következő szemnyitáskor térni vissza, amikor valaki rajtam felejti a tekintetét.
Anyányi ölek, száraz ág-visszerek, mosolygó farpofák, keményre érett vállak, csöpögő szakállú Jézus, a napernyő alatt Gertrude Stein virágos fürdőruhában, az öböl szélén a sziklás parton egy nő átmeneti kabátban. Ragyogó testek.
Sugárzás minden. Tudok a sajátomról, meg szokták érezni a jelenlétem, vannak, akik megérzik, elég sokan. Megérezni, hogy megérzik. Csodálni, mekkora jelentőséggel bír valami az anyagon túl.
Máskülönben só és víz vagyunk. Ki is marja a szám szélét, pedig a Fekete-tenger itt nem is olyan sós. A felszínen, ahol úszunk a medúzákkal, éppen csak. De a mélyben annyira, hogy nem él meg benne semmi. Százötven méterre lefelé. Ez teszi olyan egyedülállóvá a Föld összes tengere közt. Fent hívogat, mélyen öl. Két teljesen elkülönülő réteg, amik nem keverednek egymással. Nem keverednek.
Nyári napló #2
A dolgok különös együttállásával kapcsolatban sosem jutunk dűlőre – némileg hasonlít ez a párhuzamos univerzumok gondolatához -, mivel csak az egyik vetületet ismerjük. Nem láthatjuk, mi volna, ha nem ismernénk fel, amit felismerni vélünk. Ugyanúgy alakulnának-e a dolgok, minthogy csak mi magunk élezzük ki a figyelmünket egy-egy körülményre, tárgyra vagy személyre, vagy valóban megsűrűsödik az előfordulás? Talán egyszerű hitkérdés az egész, és én az utóbbiban hiszek – elfogadva, hogy az ok ismeretlen -, úgy gondolom, hogy mint az univerzum anyaga, a történések és utalások is besűrűsödnek az idő vagy tér bizonyos pontjain.
Persze egyáltalán nem Hemingwayt vittem az útra*, de aminek bele kell akadni a hálóba, az bele is akad. (Vagy fennakad a horgon – erről pedig a Folyó szeli ketté jut eszembe, a filmes világ leggyönyörűbb horgászós jeleneteivel, de ez mellékszál.) Ahogy felmerül valahonnan az emlékeim legmélyéről, aztán beleütközöm a róla elnevezett vendéglátóipari egységbe, már tudom, hogy a rövid nyaralásom nem a hazatéréssel, hanem az újraolvasással ér majd véget, hogy azonnal elkezdődjön egy új, másfajta utazás.
Mintha a tudatalattim rétegei között, azokon keresztül száguldanék… majdnem azt írtam, hogy egyre lejjebb, de szó sincs olyasmiről, hogy lefelé. Ha irányt kell mondani, akkor szét. Megtalálnak az üzenetek. És léteznek-e jobb közvetítői a fontos üzeneteknek, mint azok a mondatok, amiket olyan emberek írtak, akik azért volt a világon, hogy jó mondatokat írjanak? (Nevezzük őket íróknak.)
_____
*hanem Nádast
Széljegyzet június 25-höz
Abban az évben, úgy rémlik, hűvös június volt, épphogy nem kellett fűteni. Nem volt otthon senki, boldog nyári szünet, üres lakás, csak én ültem a szürke Erika írógépnél, ami a sorvégeken csengetett és pirosat is lehetett vele írni.
Amíg anya otthon volt, minden rendben ment, voltak például születésnapjaim, tortával, családdal, ajándékkal. Aztán egyszerre kifordult az élet, minden üres lett, mint a lakás, és ami mégis megmaradt, az elfelejtődött.
Kilenc vagy tizenegy éves voltam, akkor éreztem először a gyomortáji bánatot, csak akkor még nem tudtam, hogy ez a fölöslegesség és a magány tompa nyomása. Pár éve már a torkomban is érzem.
Mindjárt hat óra, délben még táncoltam egyet a macskával a Happy Birthday kilencvenes évekbeli diszkós változatára, hogy felidéződjön az a világ, amikor még szokás volt számot kérni a szülinaposnak a diszkókban, ahová egyébként is némi megvetéssel keveredő élvezettel jártunk, ettől aztán az egész még idétlenebbé lett, mint amilyen egyébként volt, egyáltalán, amikor voltak szülinapok, barátok, bulik, szokás volt kérni egy deci felest, szóval, akkoriban kérték ezt nekem a lányok meg a srácok, hogy együtt ugráljunk egy tökéletesen eszeveszett estén, micsoda marhák voltunk, mennyit nevettünk, mennyit ittunk, mennyit sírtunk.
Most van egy söröm a hűtőszekrényben. Lehet, hogy megiszom. A születésnapban az a legjobb, hogy minden pokolba vezető szándék ellenére is csak 24 óráig tart.
Nyári napló #1
Fény – föld – tenger
Az utazás az emberiség legnagyobb találmánya, égi és földi szerelem. Mozdulatlan utazás a homokban fekve. Elgondolni a milliárd szemcsét pontosan a testem körvonala alatt – a múlékonyság lenyomata, évezredes hordalékban. Ősi városok mai lakóinak szemében és testtartásában van efféle hanyag közöny a turista ámulata iránt, emberek tekintete, akik részei az állandóságnak, aminek nincsenek tudatában. Minden arc, minden vízfelület tükör, az utazás egyszerre visszapillantó tükör.
Kiválasztani egy könyvet, amit magammal viszek: újabb lépés, hogy elhagyjam a precíznek gondolt valóságot, a valóságnak gondolt körülményeket. Néhány óra múlva nézni a tengert (csukott szemmel), arra gondolni, hogy Hemingway vajon tényleg mondta-e azt egy fiatal írónak, hogy Maga író, tehát megfigyelő, mindent lát, összeilleszti az apró részleteket és megérti a bonyolult rendszereket. Mondta-e, vagy éppen elég, hogy mondhatta volna?
A fény-föld-tenger-mátrixban valóban minden ragyogóan egyszerű, még azt is sejtem, az agyam melyik elzárt rekeszéből került most elő Ernest (vajon hogy szólították a barátai, Ernie?), tisztára mos a tenger, medúza-szerűen átlátható leszek, a víz minden pillanatban más, időtlen idők óta ugyanolyan.
Beérni egy négyezer éves kikötőbe, rájönni, hogy a civilizáció valamennyi tengeri csomópontján időnként Alexandria felől fúj a szél. Most éppen a vihar előtti, a Vihar Előtti Tengeri Szél, amit az Erdők Lánya nem ismerhet. De csodálhat és élvezhet.
A kikötőben az első vendéglő, ami utunkba akad, Hemingway nevét viseli, feltétlenül betérni tehát és halat enni, így siklani bele a rendszerbe – maga író, tehát megfigyelő – mindent felfaló figyelemmel. „Mondd, mit teszel, ha nem lesz holnap, hogy elmondd, amit el kell mondanod?”
A megfigyelő kényelmes pozíciójának széléig merészkedni, belesétálni táj- és csoportképekbe, belenézni soha többé nem látható szempárokba, belélegezni a sós levegőt, nézni egy halat a tányéron. Tudomásul venni a világot.
Képlékennyé válni a nehéz levegőtől, ismerkedni ezzel a felhőzettel, ezzel a fajta viharelőttiséggel. Az utolsó percig kint maradni a parton, a vadabb, hidegebb széllökéseket már ismerősként üdvözölni, a nagy tombolás előtti utolsó, és utolsó utáni percig maradni. A passzív személőre még munka vár, magamagára kiszabott munka, lenyúzhatatlan bőre. Nincs az írásnál magányosabb alkotás – hiszen még festőket is látni a tengerparton –, nincs nagyobb lehetetlenség.* Nem tudni elmondani, amit meg lehet figyelni.
Elgondolni az otthont, ami lassan szétfoszlott az évek alatt, elgondolni, hogy nemsokára menni kell, az útnak örülni, nem a megérkezésnek. „Miért élsz tovább úgy, ahogy soha nem akartál?”**
___________
*Mégis, a puszta tény, hogy végre írhatok, az írás lehetősége azonnal megizzasztja a tenyerem, vibrálni kezdenek az izmaim, kicsúszik a kezemből az üvegpohár, mint egy ideges szűzlány, mindent elhibázok, amíg a papírhoz érek. Jegyzeteket készítek, ennyire erősen bízom abban, hogy lesz holnap, amikor letisztázhatom.
**Az idézetek Ernest Hemingway Mondd, mit teszel... című verséből valók.
NatiLap 